Szomorú apropó ez az 50 évvel ezelőtti esemény. Az optimista felfogás szerint az emberiség töretlen fejlődésének bizonyítéka, hogy 1969 júliusában embert küldtünk a Holdra. A pesszimista (realista) olvasata a megemlékezésnek pedig az, hogy azóta sem sikerült semmilyen más égitest felszínét emberi lábnak érinteni. A kozmosz meghódítását érdeklődés (és pénz és technológia) hiányában az emberiség egyelőre elnapolta.
Az akkori események nagyságával mindenki tisztában van. Léteznek emberek, akik egész egyszerűen el sem hiszik, hogy megtörténhetett, hogy képesek voltunk rá - egy ezt visszhangozó filmről, a Földi űrutazásról itt írtam. Az akkor történteket se kiköpni, se lenyelni nem lehet egykönnyen, amely a világ egyik legelismertebb márkanevévé avatta azt a négybetűs rövidítést, hogy NASA. Már ebben megmutatkozott, hogy bár az emberiség tudását ünnepeljük a holdra szállás kapcsán, valójában egy ország elsőségének megerősítése miatt jutott ember a legközelebbi, állandó égitestünkre. Azok a mérnökök természetesen - elsősorban - az európai tudomány történetének eredményeire építettek, tehát nem a semmiből jöttek (hanem, például a Harmadik Birodalomból), így az emberiség felgyülemlett tudását gyarapították. De ha nincs a Szovjetunió, meg a hidegháború, még ennyit sem érünk el. Ha nincs az a rengeteg pénz, amit az amerikai kormány beleöl a vállalkozásba, nem ünneplünk. Ha nincs a hadifoglyok közt von Braun, kétséges a siker.
A Holdba azóta beleuntunk. Az írók kezdték: miután a Holdat nagyjából feltérképeztük, a képzeletnek nem maradt hely. Ugyanúgy járt a Hold, mint korábban a Vénusz: az Esthajnalcsillagnak is nevezett szomszédunkra pompás birodalmakat, gazdag élővilágot álmodtunk, de amikor a szovjet szondák a savas pokolról hoztak beszámolót, a Vénusz megszűnt kívánatos helynek lenni. A sci-fi írók ezt tették a Holddal is: 1969. és a rákövetkező néhány év elvette a kedvüket a fantasztáknak, hogy űrbéli kalandok és bolygóközi ármányok helyszínének láttassák a kísérőnket. (Pedig az ókor óta foglalkoztatott minket irodalmi szempontból is a holdi élet lehetősége, erről bővebben a Hetek című hetilapban írtam).
A Hold - a Vénusszal ellentétben - nem annyira ellenséges, inkább unalmas. A science fiction irodalom évekkel a holdra szállás előtt elkezdte a maga "földreszállását". Megjelent ugyanis az Új Hullám irányzat, amely az űroperák helyett inkább az innerspace-t, az emberi lélek belsejét kezdte tüzetesebben vizsgálni - természetesen a zsánerre jellemző módon. Mintha most hasonló történne az emberiséggel: összekötjük a földi társadalmakat globálisan, kereskedelmileg és technológiailag, és remek virtuális világokat teremtettünk fake newsszal, valóságtagadással és buborékvéleményekkel. Eközben a nagy álmok, a régi ideák, mint például a világűr felfedezése, és méginkább emberi meghódítása teljesen visszaszorult. Ahogy a világ talán valaha legragyogóbb sci-fi regényében kérdezik: "Hol vannak az új határok?"
Az okok prózaiak: nincsen rá pénz és nincs rá technológia, és sokkal jobban ismerjük az emberi test előtt lévő, egyelőre áthághatatlan korlátait (erről írtam a könyvem Mars-utazásról szóló fejezetében).
A halvány reménysugár paradox módon megint a nagypolitikából jön. Az izmosodó Kína ugyanazt ismétli, mint fél évszázada a két szuperhatalom: űrkutatási eredményeivel demonstrálja, hogy ő lesz az egyes számú szuperhatalom. A Hold ezért újra érdekes lett. Az indiai holdszonda és az egyelőre csak becsapódó, fejlett technológiai háttérből származó izraeli szonda már azt mutatja, hogy a kisebb versenyzők is beszállnak a Hold (újra-) felfedezésébe.
A science fiction irodalom is megint elkezdte benépesíteni ezt a kopár, közeli égitestet komplett városokkal, konfliktusokkal. Mintha újra álmodozna az emberiség - legalábbis egy része, és csak az a kérdés, hogy az inkább szobájába zárkózó, mobilja képernyőjére meredő tömeg ad-e pénzt a régi-új álmok megvalósítására. Ez fogja ismét előhozni a kérdést, hogy az emberiség űrjáró fajjá válik, vagy ez csak egy felesleges erőfeszítés és káros fantazmagória-e.
Az akkori események nagyságával mindenki tisztában van. Léteznek emberek, akik egész egyszerűen el sem hiszik, hogy megtörténhetett, hogy képesek voltunk rá - egy ezt visszhangozó filmről, a Földi űrutazásról itt írtam. Az akkor történteket se kiköpni, se lenyelni nem lehet egykönnyen, amely a világ egyik legelismertebb márkanevévé avatta azt a négybetűs rövidítést, hogy NASA. Már ebben megmutatkozott, hogy bár az emberiség tudását ünnepeljük a holdra szállás kapcsán, valójában egy ország elsőségének megerősítése miatt jutott ember a legközelebbi, állandó égitestünkre. Azok a mérnökök természetesen - elsősorban - az európai tudomány történetének eredményeire építettek, tehát nem a semmiből jöttek (hanem, például a Harmadik Birodalomból), így az emberiség felgyülemlett tudását gyarapították. De ha nincs a Szovjetunió, meg a hidegháború, még ennyit sem érünk el. Ha nincs az a rengeteg pénz, amit az amerikai kormány beleöl a vállalkozásba, nem ünneplünk. Ha nincs a hadifoglyok közt von Braun, kétséges a siker.
A Holdba azóta beleuntunk. Az írók kezdték: miután a Holdat nagyjából feltérképeztük, a képzeletnek nem maradt hely. Ugyanúgy járt a Hold, mint korábban a Vénusz: az Esthajnalcsillagnak is nevezett szomszédunkra pompás birodalmakat, gazdag élővilágot álmodtunk, de amikor a szovjet szondák a savas pokolról hoztak beszámolót, a Vénusz megszűnt kívánatos helynek lenni. A sci-fi írók ezt tették a Holddal is: 1969. és a rákövetkező néhány év elvette a kedvüket a fantasztáknak, hogy űrbéli kalandok és bolygóközi ármányok helyszínének láttassák a kísérőnket. (Pedig az ókor óta foglalkoztatott minket irodalmi szempontból is a holdi élet lehetősége, erről bővebben a Hetek című hetilapban írtam).
A Hold - a Vénusszal ellentétben - nem annyira ellenséges, inkább unalmas. A science fiction irodalom évekkel a holdra szállás előtt elkezdte a maga "földreszállását". Megjelent ugyanis az Új Hullám irányzat, amely az űroperák helyett inkább az innerspace-t, az emberi lélek belsejét kezdte tüzetesebben vizsgálni - természetesen a zsánerre jellemző módon. Mintha most hasonló történne az emberiséggel: összekötjük a földi társadalmakat globálisan, kereskedelmileg és technológiailag, és remek virtuális világokat teremtettünk fake newsszal, valóságtagadással és buborékvéleményekkel. Eközben a nagy álmok, a régi ideák, mint például a világűr felfedezése, és méginkább emberi meghódítása teljesen visszaszorult. Ahogy a világ talán valaha legragyogóbb sci-fi regényében kérdezik: "Hol vannak az új határok?"
Az okok prózaiak: nincsen rá pénz és nincs rá technológia, és sokkal jobban ismerjük az emberi test előtt lévő, egyelőre áthághatatlan korlátait (erről írtam a könyvem Mars-utazásról szóló fejezetében).
A halvány reménysugár paradox módon megint a nagypolitikából jön. Az izmosodó Kína ugyanazt ismétli, mint fél évszázada a két szuperhatalom: űrkutatási eredményeivel demonstrálja, hogy ő lesz az egyes számú szuperhatalom. A Hold ezért újra érdekes lett. Az indiai holdszonda és az egyelőre csak becsapódó, fejlett technológiai háttérből származó izraeli szonda már azt mutatja, hogy a kisebb versenyzők is beszállnak a Hold (újra-) felfedezésébe.
A science fiction irodalom is megint elkezdte benépesíteni ezt a kopár, közeli égitestet komplett városokkal, konfliktusokkal. Mintha újra álmodozna az emberiség - legalábbis egy része, és csak az a kérdés, hogy az inkább szobájába zárkózó, mobilja képernyőjére meredő tömeg ad-e pénzt a régi-új álmok megvalósítására. Ez fogja ismét előhozni a kérdést, hogy az emberiség űrjáró fajjá válik, vagy ez csak egy felesleges erőfeszítés és káros fantazmagória-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése