Amikor megjelent az eredeti regény, azt hiszem, én írtam róla először magyar nyelven egy igen lelkes ismertetőt. Már akkor gondoltam, különösen a fináléban olvasható csatajelenet miatt, hogy kitűnő film-alapanyag. Most végre megnéztem, és ezeket a tanulságokat szűrtem le:
1. Nem lehet a regény popkulturális finomságait visszaadni filmen. Az X generációs geekek vigyorogva olvasták, amikor például egy ősrégi pénzbedobós játékról vagy a Midnight Oil híres számáról írt Ernest Cline. Ehhez képest oké, hogy a Jump szintidallamára indul a film, de viszonylag kevés a nyolcvanas évekhez kötődő referencia. Emiatt nem a nosztalgiafaktor a legerősebb hatású élmény a filmben.
2. A film alapvetően a virtuális valóság élményre épít, és ezt elképesztően jól csinálja. Talán a leglátványosabb film lett, amit valaha láttam, és ami fontosabb: hihetővé tette a még formálódó technológiát. (Habár az IMAX-változat megint nem győzött meg, hogy szemüveggel jobb a film.)
3. A regény főhőse egy túlsúlyos fiú, a másik főszereplő lány pedig ugyancsak ducinak tűnik a regényben. Itt - nyilván az eladhatóság miatt - esztétizálták őket, de a regénnyel ellentétben nem csak a végén találkoznak. Ez kár, hiszen a regény egy hihetetlen emocionális töltetet ad a legvégén, korunknak szóló tanulsággal.
4. Elképesztő, hogy a 71 éves Steven Spielberg mennyire jó ritmusú filmet készített. Nála sokkal fiatalabbak is belesüppednek a felesleges vizualitás mocsarába (rád nézek, Zack Snyder).
5. Futurológiai nézőpontból a VR / OASIS felvetette problémákról szinte semmi szó nem esik a filmben. A regényben szerepet kap a pixeluniverzumba történő menekülés, az igazi, hús-vér barátságok és hamis identitás visszássága. Amikor először kipróbáltam egy komolyabb, szobányi teret betöltő VR-világot, arra gondoltam: elvesztünk. Ez sokkal vonzóbb lesz, mint a való világ. Se az agyunk, se a társadalmunk nincs arra felkészülve, hogy sokkal erősebben fogunk kötődni a digitális világhoz, mint bármikor a történelemben. Ez utóbbi gondolatomat egyébként a film remekül alátámasztja
1. Nem lehet a regény popkulturális finomságait visszaadni filmen. Az X generációs geekek vigyorogva olvasták, amikor például egy ősrégi pénzbedobós játékról vagy a Midnight Oil híres számáról írt Ernest Cline. Ehhez képest oké, hogy a Jump szintidallamára indul a film, de viszonylag kevés a nyolcvanas évekhez kötődő referencia. Emiatt nem a nosztalgiafaktor a legerősebb hatású élmény a filmben.
2. A film alapvetően a virtuális valóság élményre épít, és ezt elképesztően jól csinálja. Talán a leglátványosabb film lett, amit valaha láttam, és ami fontosabb: hihetővé tette a még formálódó technológiát. (Habár az IMAX-változat megint nem győzött meg, hogy szemüveggel jobb a film.)
3. A regény főhőse egy túlsúlyos fiú, a másik főszereplő lány pedig ugyancsak ducinak tűnik a regényben. Itt - nyilván az eladhatóság miatt - esztétizálták őket, de a regénnyel ellentétben nem csak a végén találkoznak. Ez kár, hiszen a regény egy hihetetlen emocionális töltetet ad a legvégén, korunknak szóló tanulsággal.
4. Elképesztő, hogy a 71 éves Steven Spielberg mennyire jó ritmusú filmet készített. Nála sokkal fiatalabbak is belesüppednek a felesleges vizualitás mocsarába (rád nézek, Zack Snyder).
5. Futurológiai nézőpontból a VR / OASIS felvetette problémákról szinte semmi szó nem esik a filmben. A regényben szerepet kap a pixeluniverzumba történő menekülés, az igazi, hús-vér barátságok és hamis identitás visszássága. Amikor először kipróbáltam egy komolyabb, szobányi teret betöltő VR-világot, arra gondoltam: elvesztünk. Ez sokkal vonzóbb lesz, mint a való világ. Se az agyunk, se a társadalmunk nincs arra felkészülve, hogy sokkal erősebben fogunk kötődni a digitális világhoz, mint bármikor a történelemben. Ez utóbbi gondolatomat egyébként a film remekül alátámasztja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése