A robotfiú és a hipszterkirály, avagy hozott anyagból fáradt filmek

A 2015-ös Chappie és az idén bemutatott Arthur király: A kard legendája filmek egy nagyon erős trendet fémjeleznek. Míg az előző alkotás nem volt pénzügyileg bukás, az utóbbi igen, de közösek abban, hogy két, sokra hivatott rendező félresiklásának szomorú krónikái.

Kezdjük a Chappievel. A dél-afrikai Neill Blomkamp a District 9-nal futott be rendezőként, majd jött a felejthető Elysium, és tavalyelőtt megkaptuk az emberi személyiséggel rendelkező robot meséjét. A Chappie több sebből is vérzik: az átgondolatlan science fiction háttérrel (tudatletöltés majd –feltöltés), a cselekményszálak dramaturgiailag széttartó kezelésével, a főszereplők nevetnivaló egydimenziósságával. De a legnagyobb baj vele az, hogy sajnos már láttunk ilyet.

A film több alapanyagot gyúr egybe. Benne van az 1987-es Robotzsaru alaphelyzete, a bűnüldözésre elkészített robotok, és a gonosz gyártó cég belső világa. Másik összetevője az 1986-os Rövidzárlat, amelyben a Johnny 5 nevű katonai robot, amely egy villámcsapás hatására szabad akaratú, cuki robottá válik. Ezek már megvoltak, a Robotzsaru ráadásul joggal lett kultfilm a film sötét színpadát jelentő disztópikus színezet miatt. Ez a két film a nyolcvanas évek jellegzetes, hol harsányabb-optimistább, hol macsósabb humorát is felvillantotta. A Chappie ezzel ellentétben lélektelen, nincs semmi emocionális kapaszkodó, az egész filmet nem jó nézni. De nem úgy, mint például A zongoristát – utóbbinál a valóság kegyetlensége átüt a vásznon. Chappie, a lassan felnövő robot iránt csak szánalmat érzünk. De nem dobban együtt vele a szívünk, ráadásul a végére a rosszakat jóknak is kellene látnunk, és ez sem megy. Nagyon hiányzik a filmből az eredetiség.

Valami hasonló történt a nagy költségvetésű Arthur királlyal is. Guy Ritchie látszólag kiheverte Madonnával kötött házasságát, legalábbis a két Sherlock Holmes-film stílusos és egyedi volt. Az Arthur király azonban nagyon is ismerős fantasynek tűnik. A gonosz király neve Vortigern (hangzáspróba: Mordor), aki mágus-uralkodó, szerepel benne egy nagy torony, a király erőszakszervezete a 300 Halhatatlanjait idézi meg. Folyton az az ember érzése, hogy az egyes részeket már mind látta valahol máshol. Ezen nem segít az időnként elhangzó szellemeskedő-vicces-laza párbeszéd, a vizuális megoldások pedig nem formabontóak. Ez is egy fáradt film, az igazi eredetiség hiányában még egy szerelmi szál sem fér bele, egy csapat fiú bandázik a szemünk előtt. A kreativitást talán ott érhetjük nyomon, hogy a szokásos hollywoodi újraértelmezés a legendákat szereti megfosztani a pátosztól, így kerül a gyerek Arthur egy bordélyházba, ahol a 300-hoz hasonló kiképzési jelenetekkel is találkozhatunk. Felnőve persze a 2010-es évek frizuráját viseli, a főrossz meg úgy néz ki az ingében, mint egy mostani cég sokat csajozó, cinikus területi képviselője. Egyediség, ej, még a nagy gonosz figurája is felismerhető más filmekből, elsősorban az 1985-ös Legendából. (És nem, David Beckham szerepeltetése sem több egy gegnél.)

Mind a két filmre igaz, hogy a történetet – megint csak hollywoodi módi szerint – alárendelték a látványnak. A Chappienél a dokumentarista stílus keveredik a CGI-jal, az Arthurnál pedig ugyancsak a történetmeséléssel akad gond. Ráadásul két nem amerikai filmesről van szó, ezért is szomorúbb, hogy nem igazán sztoriznak, hanem megmutatják, hogy milyen látványt tudnak kitalálni. Ez nem kreatív és nem szórakoztató. Jó lenne, ha visszajönne a nyolcvanas évek kísérletezős jellege, amikor a látvány – a számítógépes apparátus hiányában – még nem akarta a hátán elcipelni az egész filmet.

Ez részemről nosztalgia, de az okos, meghökkentő filmek iránt.