Miért kedvelem Luc Bessont?

Nem a Valerian és az ezer bolygó városa című tévedéséért. Akár temetni is lehetne a francia rendezőt, hiszen ez a filmje lehetett volna mindannak a megkoronázása, amit a zsánerfilmek terén alkotott. Soha nem csinált még ilyen drága filmet, egy filmre sem készült ennyire és türelmesen kivárta a technika felzárkózását a képzelete mellé, ráadásul ritka jó alapanyagból dolgozhatott. A fiaskó mellett inkább arra szeretnék emlékezni, hogy mit adott Luc Besson a világ mozibajáróinak.

Jean Renót, ezt a szabálytalan arcú, antihős kinézetű, vérbeli machót. A Leon, a profiban csak annyira hallgatag, amennyire egy bérgyilkostól elvárjuk, de igazságtudata meglepően fejlett. A bérgyilkosokkal mindig az a baj, hogy nincs lelkiismeretük, még a cinizmusig se képesek eljutni, és Reno eljátszotta, hogy ő még rendelkezik ilyennel.

Erős nőket: Nikita, Leeloo, vagy az Orleans-i szűz mind kitűnően helytállnak egy férfiak által belakott és irányított világban. Bár szépek, de nem arra figyelünk, hanem a határozottságuk és elesettségük elegyére.

Eleganciát és bájat: Az ötödik elem pontosan olyan, amilyennek egy sci-finek lennie kell. A fantasztikum a képernyőn – különösen az eredeti, legelső Star Wars óta – látvány, és nem intellektuális kaland kérdése. Ebben a filmben a smink, a ruha, a díszlet, a szereplők fintora vagy túljátszása is olyan, mintha a Napkirály udvarában lennénk. Nem ripacskodás, hanem élénk színek, szagok és hangok használata. És hát persze, hogy a világot egy taxisofőrnek kell megmentenie.

Jó dumákat: ami a Taxi-sorozatban a legmegkapóbb, az a párbeszéd. Az igazán jó francia filmekben nyoma sincs a hollywoodi, patikamérlegen és dialógíró teamek és tankönyvek által javasolt párbeszédeknek. A Taxi két nagyszájú főszereplője sokkal többet beszél, mint az indokolt lenne, de mégsem hablaty, hanem a film cementje. Kicsit furcsa is az a rendőrörs, ahol szinte minden pillanatra jut egy-egy tökkelütött vagy falrepesztő beszólás. Ehhez képest az amerikai filmekben kimérten beszélnek.

Tökéletes harcművészeti filmeket. A Szállító-trilógia (főleg a legendás Corey Yuen rendezte első rész) a kungfuzás magasiskolája, legalábbis filmes koreográfia terén – lásd az olajosan harcoló jelenetet. Jason Statham talán az utolsó keménykötésű akcióhős, akiről el lehet hinni, hogy komolyan szétcsap egy tucat verőlegényt. A producerként létrehozott Ong Bak pedig bemutatta a nyugatiaknak és világsztárt csinált a fiatal thaiföldi harcművészből, az egyedi stílusú Tony Jaa-ból. A számomra érthetetlenül megbukott A nyakörv a marcona Jet Li parédázásáról és emberi arcáról akart szólni, de legtöbben – jogosan – az arénában megkoreografált „mindenki Li ellen” típusú verekedésre emlékezünk. A sárkány csókjában a két rossz arc ikonikus, ahogy a Jet Li elleni küzdelmük is a rendőrség szűk irodahelyiségében.

Mémre való beszólásokat. Ha már párbeszéd, a Schindlerként feltűnt és azután majdnem elfelejtett Liam Neeson is megkapta a lehetőséget Luc Bessontól. Az albán maffia vezetőjével folytatott beszélgetése az Elrabolva első részében mémmé vált. Azt csodálom, hogy az európai bevándorlásellenes mozgalmak hogyhogy nem fedezték még fel, hogy mit mond a főszereplő az albán maffiának, amikor meglátogatja őket?

Még a rossz filmekben is jó pillanatokat. A megmosolyogtatóan butuska Lucyben az akciójelenetek szépek, a japánok kellően egzotikusak, Scarlett Johansson pedig jól belesimul a nem túl sokat kívánó szerepébe. A Valerian és az ezer bolygó városában sok apró poén rejtőzik, a sivatagos VR-bazártól kezdve mondjuk a turistabuszon át a szegény, bolygójukat vesztett idegenek kisállatáig. A Yamakasi ugyancsak bukásnak számít, de a stílusa, a francia rapre ugráló kölykök története elbűvölő.

Luc Besson nem tud elég rossz lenni. Ha lesz Valerian 2, ez adhat reményt a nézőknek az első rész csalódása után.