Mi lesz a vallása a mesterséges intelligenciáknak?

A 24.hu körkérdésben fordult vallásos tanítókhoz: Azön vallásának tanításai alapján milyen módon lehetne szabályozni a mesterségesintelligenciát? A válaszadók – érthető módon – a saját vallásuk, felekezetük hitelveivel próbálták a mesterséges intelligenciát (MI) értelmezni.

De kimaradt egy érdekesebb nézőpont, erről szeretnék egy kicsit írni.

Az európai közgondolkodással ellentétben a világ nem a vallások megszűnése felé halad. Az utóbbi száz évben például egyetlen tudományos eredmény sem akadt, ami tények szintjén tudta volna megcáfolni vagy megerősíteni Isten (vagy istenek) létét, a lélek fogalmát, nincs fekete-fehér bizonyítékunk a halál utáni életről vagy nemlétről, ezért érthetően nem omlott össze egyetlen nagy világvallás sem. Sokan gondolták, hogy majd a tudás demokratizálódása, az interneten fellelhető ismeretek szögeket vernek a vallások koporsójába, de pont fordított a helyzet: az amerikai Pew Research Center szerint 2050-re a maihoz képest csökkeni fog az ateisták / agnosztikusok aránya a világban.

Ezt feltehetően az egyre fejlettebb MI-k megalkotóinak is figyelembe kell majd venniük. Elképzelhetőnek tartom, hogy lesz kóser / halal / bibliai MI, amely valamilyen hitelvi szempontot be fog tartani: nem ad életjelet szombaton, nem végez intelligens pénzügyi műveletet, ami haram, vagy nem kapcsolódik össze például a keresztény erkölcsiség szerint problémás másik MI-vel. De ez csak az egyik fele a sztorinak.

A másik az, hogy eljön az idő, amikor az egyre fejlettebb MI-ktől többet akarunk kapni, mint gyors és okos munkavégzést. A science fiction regények, mint például a Galaxis útikalauz stopposoknak már (ha viccesen is), de bemutatják, hogy mi történik, ha az emberi élet legfontosabb kérdéseire keresünk választ az okos algoritmusainktól. Arra leszek majd kíváncsi, hogy melyik vallás mellé fog állni egy-egy MI. Mit jelent számára a logikus működés, a számokra alapozott, az adatokat benyelő és rendszerező mechanizmus? Nyers big datákból megállapíthatja-e, hogy van-e élet a halál után? Mi lesz akkor, ha az indiai MI egy kicsit Krisna felé fog húzni, a német pedig Luther felé? Amikor itt lesz a nagy válaszadás ideje, úgy gondolom, hogy egy új tudományág fog kialakulni – hasonlóan a Douglas Adams világhírű regényében történtekhez. Egy olyan exegézis fog majd megjelenni, amely az MI-k válaszát próbálja értelmezni vallási szempontból. Ez a vallások újabb reneszánszához fog vezetni.

2050-et fogunk írni, amikor a Föld lakosságának csak elenyésző része marad „hitetlen”, a többség a maga módján hinni fog valamilyen nem megfogható lényben vagy elvben. Ennek a nagy tömegnek egyáltalán nem lesz mindegy, hogy mit fognak válaszolni az akkorra már elég okossá váló software / hardware barátaink.

A legrosszabb válasz a sci-fi irodalom egyik klasszikus novellájából, Fredric Brown rövid „A válasz”-ából ered. Ebben megépítik a 96 milliárd bolygónyi áramkörből álló szuperszámítógépet. Amikor bekapcsolják, felteszik az első és legfontosabb kérdést: van-e Isten?

A gép megdöbbentően logikus válaszát itt olvashatjátok.

Miért kedvelem Luc Bessont?

Nem a Valerian és az ezer bolygó városa című tévedéséért. Akár temetni is lehetne a francia rendezőt, hiszen ez a filmje lehetett volna mindannak a megkoronázása, amit a zsánerfilmek terén alkotott. Soha nem csinált még ilyen drága filmet, egy filmre sem készült ennyire és türelmesen kivárta a technika felzárkózását a képzelete mellé, ráadásul ritka jó alapanyagból dolgozhatott. A fiaskó mellett inkább arra szeretnék emlékezni, hogy mit adott Luc Besson a világ mozibajáróinak.

Jean Renót, ezt a szabálytalan arcú, antihős kinézetű, vérbeli machót. A Leon, a profiban csak annyira hallgatag, amennyire egy bérgyilkostól elvárjuk, de igazságtudata meglepően fejlett. A bérgyilkosokkal mindig az a baj, hogy nincs lelkiismeretük, még a cinizmusig se képesek eljutni, és Reno eljátszotta, hogy ő még rendelkezik ilyennel.

Erős nőket: Nikita, Leeloo, vagy az Orleans-i szűz mind kitűnően helytállnak egy férfiak által belakott és irányított világban. Bár szépek, de nem arra figyelünk, hanem a határozottságuk és elesettségük elegyére.

Eleganciát és bájat: Az ötödik elem pontosan olyan, amilyennek egy sci-finek lennie kell. A fantasztikum a képernyőn – különösen az eredeti, legelső Star Wars óta – látvány, és nem intellektuális kaland kérdése. Ebben a filmben a smink, a ruha, a díszlet, a szereplők fintora vagy túljátszása is olyan, mintha a Napkirály udvarában lennénk. Nem ripacskodás, hanem élénk színek, szagok és hangok használata. És hát persze, hogy a világot egy taxisofőrnek kell megmentenie.

Jó dumákat: ami a Taxi-sorozatban a legmegkapóbb, az a párbeszéd. Az igazán jó francia filmekben nyoma sincs a hollywoodi, patikamérlegen és dialógíró teamek és tankönyvek által javasolt párbeszédeknek. A Taxi két nagyszájú főszereplője sokkal többet beszél, mint az indokolt lenne, de mégsem hablaty, hanem a film cementje. Kicsit furcsa is az a rendőrörs, ahol szinte minden pillanatra jut egy-egy tökkelütött vagy falrepesztő beszólás. Ehhez képest az amerikai filmekben kimérten beszélnek.

Tökéletes harcművészeti filmeket. A Szállító-trilógia (főleg a legendás Corey Yuen rendezte első rész) a kungfuzás magasiskolája, legalábbis filmes koreográfia terén – lásd az olajosan harcoló jelenetet. Jason Statham talán az utolsó keménykötésű akcióhős, akiről el lehet hinni, hogy komolyan szétcsap egy tucat verőlegényt. A producerként létrehozott Ong Bak pedig bemutatta a nyugatiaknak és világsztárt csinált a fiatal thaiföldi harcművészből, az egyedi stílusú Tony Jaa-ból. A számomra érthetetlenül megbukott A nyakörv a marcona Jet Li parédázásáról és emberi arcáról akart szólni, de legtöbben – jogosan – az arénában megkoreografált „mindenki Li ellen” típusú verekedésre emlékezünk. A sárkány csókjában a két rossz arc ikonikus, ahogy a Jet Li elleni küzdelmük is a rendőrség szűk irodahelyiségében.

Mémre való beszólásokat. Ha már párbeszéd, a Schindlerként feltűnt és azután majdnem elfelejtett Liam Neeson is megkapta a lehetőséget Luc Bessontól. Az albán maffia vezetőjével folytatott beszélgetése az Elrabolva első részében mémmé vált. Azt csodálom, hogy az európai bevándorlásellenes mozgalmak hogyhogy nem fedezték még fel, hogy mit mond a főszereplő az albán maffiának, amikor meglátogatja őket?

Még a rossz filmekben is jó pillanatokat. A megmosolyogtatóan butuska Lucyben az akciójelenetek szépek, a japánok kellően egzotikusak, Scarlett Johansson pedig jól belesimul a nem túl sokat kívánó szerepébe. A Valerian és az ezer bolygó városában sok apró poén rejtőzik, a sivatagos VR-bazártól kezdve mondjuk a turistabuszon át a szegény, bolygójukat vesztett idegenek kisállatáig. A Yamakasi ugyancsak bukásnak számít, de a stílusa, a francia rapre ugráló kölykök története elbűvölő.

Luc Besson nem tud elég rossz lenni. Ha lesz Valerian 2, ez adhat reményt a nézőknek az első rész csalódása után.

10 ok, amitől jó a munkahely

Nem a babzsák és s színes belsőépítészeti formák számítanak. Az Advertising Age szaklap idén is kihirdette, hogy melyek voltak az elmúlt év legjobb munkahelyei a reklámügynökségek, reklámtechnológiai cégek, médiavállalatok és márkák marketingdivíziói között. Érdekes, hogy inkább kisebb cégeket találunk a felsoroltak közt, hiszen mindig kérdés, hogy ezeket egy sokkal nagyobb létszámú vállalat vajon hogyan tudná megvalósítani? Mindenesetre a lista alapján itt van néhány érdekes adat, hogy mitől jó egy munkahely:

1. Transzparens, minden munkaválalló pontosan ismeri a cég pénzügyi helyzetét, adatait.
2. Biztosítják a távmunka lehetőségét.
3. Rendszeresen megjutalmazzák azokat, akik a munkahelyi közösség szerint a legjobbak.
4. Biztosítják, hogy a munkavállalók olyan rendezvényeken vegyenek részt, amellyel a popkultúrás trendekkel kapcsolatban naprakészek maradhatnak.
5. A több éve ott dolgozók extra jutalmat kapnak szabadság, bónusz formájában, vagyis a hűséget díjazzák.
6. Fitnessprogramot indítanak cégen belül.
7. Diákhitel-visszafizetési programot nyújtanak.
8. A cég pénzt és időt ad arra, hogy a beosztottak jótékonykodásban vegyenek részt.
9. Nyáron pénteken korán véget ér a munkaidő.
10. Saját, kitalált eseményekkel ünnepli meg magát és a dolgozóit.

A jövő nem csak repülő autóból és világbékéből áll

Kedvelem George Friedmannt. Szeretem azt, hogy egyenesen, már-már nyersen fogalmaz. A Stratfor legendás alapítója a geopolitikai gondolkodás egyik szószólója, és az idei BrainBaron tartott előadása más volt, mint a többieké.

A budapesti születésű szakember az elkerülhetetlen háborúról beszélt – hogy ez egy harmadik világháború vagy kisebb, helyi háborúk sorozata lesz, az ebből a szempontból lényegtelen. Ami érdekes, hogy a jövőkutatók az előttünk álló évtizedet egyirányú utcának látják: mindenkinek ingyen netet adunk, csökkentjük a mélyszegénységben élők számát, leszorítjuk a fegyveres konfliktusok számát, edukáljuk a nőket és a szegényeket, jogokat adunk korábban soha nem látott kisebbségeknek, célba vesszük a Marsot és kitoljuk az emberi élet határát, miközben mindenki jól érzi magát. Ezeket ténylegesen csináljuk. De közben meg itt van ez az idegesítő ember, aki szembesít minket azzal, hogy a háború elkerülhetetlen. Hogy minden nemzedék szentül hitte magáról, hogy különleges, és azt gondolta, hogy ő bizony nem menetel majd háborúba.

George Friedmannt háborúval riogatónak nevezik sokan, holott rendkívül realista. Mondanivalója karcos, rossz a fülnek: a sorsunk nem teljesen van a saját kezünkben. Ezért a legjobb életstratégia a felkészülés, az előre gondolkodás.

Vagy ahogy ő mondja: ki kell lépnünk a fantáziavilágunkból. Álmodozni, a jövőt kutatni persze kell, sőt, szükségesebb, mint valaha. De éles különbség van egy Elon Musk és George Friedmann jövőképe között, és azt hiszem, hogy mindkettőjük véleményét figyelembe kell venni, ha az előttünk lévő évtizedekről elmélkedünk.

12 számos űrutazás

"Arra már emberemlékezetre nem volt példa, hogy egy erősen zsánerkötődésű album a MAHASZ 40-es listáján tanyázzon – pláne, ha magyar zenéről van szó. Amikor eljutott hozzám FBJr. Hidden Kingdom – Küldetés című lemeze, akkor épp a hetedik helyen állt. Ki ne lenne kíváncsi rá? És akkor még ott van a borító, a csillagokba oltott, fejreállított városával, és a tettre készen álló asztronautájával. A Solaris óta nem emlékszem arra, hogy itthon valakik sci-fi zenét komponáltak volna, ráadásul mindjárt egy teljes lemeznyit."

Ezt írtam erről az albumról, amelynek leginkább a Planetáriumban lenne a helye. Kellemes retróként CD-ről hallgattam, ami azzal a nem várt problémával szembesített, hogy lejátszóegységet kellett előkerítenem, mert az MP3, a YouTube és a pendrive korában szinte sose használok ilyet.

Ismertetőm teljes egészében az SFmagon olvasható.

A magzat, akinek már ízlése van

A nemrég megjelent HVG Extra Businessben az egyik kedvenc témámról írtam: a neuromarketingről (nem először). Annyi mindent elárul az agyunk funkcionális mágneses rezonanciavizsgálata, az fMRI, és még annyi minden vár felfedezésre. Az agy a végső határ, nem a világűr, a sci-fi is egyszerre kutatja a külső és a belső világunkat is. Tudományosan érdekes kérdés, hogy az egyes agyterületek aktivitására hogyan lehet marketingaktivitást és stratégiát építeni.

Amikor a cikkhez kutattam, az egyik legérdekesebb információ ez volt: „a várandós anyák étrendje hatással van a magzatok agyára, vagyis már az anyaméhben kialakul a születendő gyerekek ízlése”. Ez alapján már reklámkampány is készült, méghozzá a Fülöp-szigeteken.

A cikkemben ehhez hasonló példákról írok, de a legizgalmasabb kérdés persze az, hogy az fMRI és annak értelmezése hová vezet: gondolatolvasáshoz? Az egyre jobban kiszámítható emberiség létrejöttéhez? A reklám új aranykorszakához, ahol soha nem tapasztalt pontossággal érnek célba a marketingüzenetek?