2018. szeptember 14., péntek

A magányosság pusztító trendje


Néha egy-egy popszám tökéletesen leír egy trendet. Ilyen az amerikai synthwave duó, a The Midnight egyik dala, a Nighthawk is.
Ebben a dalban két idegent látunk, akik az utcán, egymással szemben laknak, és látják, hogy a másik mit csinál. A szituáció érdekessége, hogy mindketten magányosak: mosnak, a mobiljukba bújnak, de ahogy a szövegből kiderül: "But you always sleep alone". Amit a nosztalgikus szintipop eszközeivel átad ez a szám, az az USA-ban egy aggasztó trend. Egy 20 000 főre kiterjedő, 18 és annál idősebb felnőttek bevonásával készített kutatás megállapította többek közt, hogy:

  • az Y (1980 és1995 között születettek) és a Z (1995 és 2010 között születettek) generációja sokkal magányosabbnak, és emiatt rosszabb egészségügyi állapotban érzi magát, mint az őket megelőző nemzedékek,
  • a magányosság a következő dimenziókat jelenti: magányosság érzete, izoláltság, meg nem értés
  • 69%-uk szégyenlősnek érzi magát,
  • a két generáció 68%-a úgy véli, senki sem érti meg,
  • összefüggés áll fenn a magányosság és a rosszabb egészségügyi állapot között ( a magányos életmódot napi 15 szál cigi elszívásának feleltetik meg!),
  • a magányosak kevesebbet alszanak,
  • nincs összefüggés a közösségi média használata és a magányosság között.

Talán nem véletlen, hogy közben - az utóbbi öt év adatait tekintve - az USA-ban a kisállatipar 22%-kal növekedett, és immáron 63 milliárd dolláros piaccá hízott. Ennek egyik jele a specializálódás: a hagyományos eledeleken és kategóriákon kívül olyan termékek jelentek meg, mint a bio-állateledelek, a nyugtalanság elleni megoldások, a technológiával egybeépített állatruházatok. Sőt, a pénzügyi termékek is elérhetőek, hiszen az USA-ban közel kétmillió állatra kötöttek már biztosítást. Generációs szempontból a fő vásárlóerőt az Y generációsok jelentik, akik egyre többféle prémium terméket készek megvenni szeretett állatuk számára.

Magyarországon sem jobb a helyzet, ha a magányosságot nézzük. Egy újságcikk idézi az európai statisztikát, amely szerint Európában a magyarok a listavezetők, vagyis mi érezzük leginkább magányosnak magunkat.

Az országokon átívelő probléma megoldás után kiált, de nincsen még recept, sem bevált módszer. Az emberiség ugyanis most először szembesül ezzel a problémával, a sokgenerációs, sokgyerekes családoknál az előző évszázadokban, évezredekben nem ez volt a baj. A jövő számos lehetőséggel kecsegtet - virtuális valóságbeli társakkal, tetszőleges emberről mintázható, intelligens androidokkal, mesterséges digitális mennyországokkal - de ezek talán mégsem pótolják az emberi társaság, figyelem hiányát.

A Nighthawks című dal ihletője egyébként ez az 1942-es festmény (Edward Hopper munkája), ami a városi létforma okozta magányosságot mutatja be:



2018. augusztus 12., vasárnap

Amikor halálod napját pontosan megmondja a program

A Nature egyik partnerfolyóirata, az npj Digital Medicine egy igen figyelemreméltó cikket közölt 2018 májusában. A tanulmány szerzői két amerikai orvosi központ 216 000, legalább 24 órára az adott orvosi centrumába beutalt személy adatait nézték át. Az így begyűjtött adatokat tovább bontották 46 milliárd (!) adatpontra, és "ráengedték" egy mély tanulás (deep learning) algoritmust. A Google által támogatott programban a végén a tudósok pontosabban előrejelezték, mint eddig bármikor a következőket:

  • az adott illető kórházi tartózkodási napjainak számát,
  • és ha várható, kórházi elhalálozásának időpontját.
Természetesen nemes ügyről van szó, hiszen így könnyebben tervezhetőek az egészségügyi intézmények erőforrásai. Ha elképzeljük, hogy ezt a kimenetet összeköthetnénk egy erőforrás-tervező mesterséges intelligenciával, máris optimális helyzet állhat elő a kórházakban.

Az ördög azonban a részletekben lakik. Ez ugyanis csak egy egészségügyi kísérlet, de messzemenő következményei lehetnek. 

Már most is töménytelen adat keletkezik rólunk. Ezek önmagukban szinte értéktelenek, de együtt kezelve megmutatják, valójában milyenek vagyunk: mi érdekel minket, mit teszünk meg az egészségünkért, mennyire kockázatosan élünk, hogyan bánunk a pénzügyeinkkel, milyen emberi kapcsolatokat építünk ki, mennyire vagyunk stabilak a magánéletben és a munkában, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Kétfajta veszély leselkedik ránk ennek kapcsán.

Az első, hogy mi lesz, ha a bankunk, biztosítónk, munkaadónk hozzáfér ezekhez az adatokhoz? Disztópia lenne? Az USA-ban a Facebook pont valami hasonlóra készül: az első hírek szerint felhasználói banki adatait - például tranzakcióit - szeretné összekötni a saját megoldásaival, elsősorban a Messengerrel. A cég azóta vehemensen cáfolta ezt, de tudjuk, hogy a Facebook adatkezelési gyakorlatát eddig nem a teljes transzparencia és patyolattisztaságú etika jellemezte. A Google még ennél is többet tud rólunk. 
Ha életmód-adataink harmadik félhez kikerülnek (oké, ezen már túlvagyunk), akkor továbbra is az a kérdés, hogy mikor lesz egy-egy semlegesnek tűnő adat rendkívüli fontosságú egy munkahelyi előmenetel, politikai karrier, párválasztás szempontjából.

A második, már-már science fictionbe illő kérdés, hogy mit csinálunk, ha lesz egy dátum, ami a halálunk napját jelzi előre meglehetős pontossággal? Amikor az egyéni géntérkép-készítés elterjed, amikor egy-egy fontosabb álláshoz bizonyos génadatokat is meg kell majd adni, amikor az ismerkedés, a párkapcsolatok részévé válik az igazi egészségügyi adatok őszinte feltárása, akkor a véletlennek egyre kevesebb szerepe marad az emberi életben. Ez egyrészt jó, mert tervezhetőbb lesz minden, másrészt egyfajta determinisztikus jelleget kölcsönöz majd az emberi életnek.

Szinte videojátékba illik majd az a jelenet, amikor a halál napja számsorban változás áll be, és az emberek nézik: vajon egy elfogyasztott zsíros étellel mennyit vesztettem, és egy rendszeres, sportos életmóddal mennyit nyertem? Mintha csak ebben a filmben szerepelnénk.

És hogyan hat majd az emberekre, ha állandóan nézni fogják ezt a számot?

(Illiusztráció: James Cameron méltatlanul elfeledett sci-fijének, A halál napjának posztere.)

2018. július 24., kedd

IKEA, már majdnem a Marson

Van ez a közkeletű, de téves elképzelés, hogy a sci-fi írókon számonkérik egykoron papírra vetett gondolataik (népies nevén: jóslataik) valóra válását. Iskolapéldája ennek a szépreményű repülő autók vágyálma, meg a korholás, hogy "ti marsi kupolavárost ígértetek, de az űrben a legizgalmasabb tárgy jelenleg egy elektromos autó".
A jövőkutatókkal már más a helyzet, kell, hogy sokkal jobban kötődjenek a valósághoz, a megvalósíthatósághoz. Jelentem, az első lépésen túl vagyok, és igen, pont a Marsról van szó.
Ezt írtam ugyanis többek közt 2017 végén megjelent könyvemben a Mars-utazás jövőjét taglalva:


Azaz számomra logikusnak tűnt, hogy a Mars-utazásnál a világ egyik legelterjedtebb és legismertebb márkája, a nagy, svéd terméknevekkel megbolondított, bátran letegező bútorvállalat a vörös bolygón is jelen lesz saját kollekcióval.
És akkor nemrég belefutottam ebbe a hírbe, miszerint az IKEA a utahi Mars Sivatagi Kutatóállomásra küldött egy csapatot, hogy extrém körülmények közt vizsgálhassa bútorai jövőjét, a kis, városi terek jellegzetességeit, és innen nyerjen inspirációt. A RUMTID nevű kollekció már 2020-tól kapható lesz, többek közt most ilyen polctervet mutattak be:


Ez még nem a Marsra készült, de ugyanazt a logikát követi, amit én is végigvettem: ha egyszer lesz Mars-bázis, olyan bútorok kellenek, amelyek a szűk helyeket otthonossá tehetik. Praktikusak, talán dizájnosak is, és ezért jutott eszembe, hogy az IKEA a későbbi Mars-kolonizációban valamilyen szerepet fog játszani. Az apró terek mesterének helye lesz a marsi homok alatt berendezkedő első telepesek életében, de talán nem lapra szerelt formában, hanem letölthető fájlban, 3D-s nyomtatókon keresztül fognak megjelenni az első IKEA-bútorok.


2018. június 2., szombat

Nőnek megszületni továbbra is nehéz

Brazil kutatók egy olyan tesztet fejlesztettek ki, amelynek köszönhetően már a terhesség nyolcadik hetében meg lehet állapítani a születendő gyermek nemét.

Ez egy katasztrofális fejlemény, és jól megmutatja, hogy a még több tudásnak rendkívül negatív következményei lehetnek: ezek után már a nyolcadik héttől megnövekedhet az abortuszok száma - legalábbis két fontos országban. Indiában ugyanis a lánygyermekek értéktelenebbnek számítanak, mint a fiúk, és egyedül csak ott 63 milliónyi lány hiányzik a társadalomból. Kínában pedig az egykerendszer miatt kialakult abortusz miatt egyes adatok szerint már most több mint 30 millióval több a fiú, mint a lány. Ez utóbbiban, vagyis a világ legnagyobb lélekszámú és gazdaságilag-politikailag egyre fontosabb országában a férfi-nő arány felborult, a normálisnak tartott 107-100 helyett 118-nál tart. (Bár ez mintha mérséklődne, illetve a demográfiai adatok szerint a hatalmas országnak folyamatosan csökkeni fog a lélekszáma.)



Ez a helyzet a következőkhöz vezethet mindkét országban:


  • az alapvetően egy férfi és egy nő házasságára épített rendszer erodálódik, és a pár nélkül maradó férfiak nagy száma szociális feszültséghez vezethet (a férfiak sokkal rosszabbul bírják a magányt hosszú távon és egészségügyi szempontból)
  • a társadalom különböző részeiből pont azok a személyek - a nők  - fognak hiányozni, akik empatikus készségükkel, és még számos férfiakat kiegészítő vagy felülmúló tulajdonságaikkal gazdagítják a társadalmat.
A mostani bejelentés felveti azt a kérdést is, hogy mi lesz akkor, amikor még hamarabb tudni fogjuk a születendő gyermeknek nemcsak a nemét, de kinézetét és mentális képességeit is? Sőt, mi lesz akkor, ha ezeket már az anyaméhben formálni is tudjuk? Mennyire lesz homogén az ilyen tervezhető társadalom, és hova lesz majd a sokszínűség, az egymástól való eltérőség pozitív hatása?

2018. április 13., péntek

A Ready Player One (film) tanulságai

Amikor megjelent az eredeti regény, azt hiszem, én írtam róla először magyar nyelven egy igen lelkes ismertetőt. Már akkor gondoltam, különösen a fináléban olvasható csatajelenet miatt, hogy kitűnő film-alapanyag. Most végre megnéztem, és ezeket a tanulságokat szűrtem le:



1. Nem lehet a regény popkulturális finomságait visszaadni filmen. Az X generációs geekek vigyorogva olvasták, amikor például egy ősrégi pénzbedobós játékról vagy a Midnight Oil híres számáról írt Ernest Cline. Ehhez képest oké, hogy a Jump szintidallamára indul a film, de viszonylag kevés a nyolcvanas évekhez kötődő referencia. Emiatt nem a nosztalgiafaktor a legerősebb hatású élmény a filmben.

2. A film alapvetően a virtuális valóság élményre épít, és ezt elképesztően jól csinálja. Talán a leglátványosabb film lett, amit valaha láttam, és ami fontosabb: hihetővé tette a még formálódó technológiát. (Habár az IMAX-változat megint nem győzött meg, hogy szemüveggel jobb a film.)

3. A regény főhőse egy túlsúlyos fiú, a másik főszereplő lány pedig ugyancsak ducinak tűnik a regényben. Itt - nyilván az eladhatóság miatt - esztétizálták őket, de a regénnyel ellentétben nem csak a végén találkoznak. Ez kár, hiszen a regény egy hihetetlen emocionális töltetet ad a legvégén, korunknak szóló tanulsággal.

4. Elképesztő, hogy a 71 éves Steven Spielberg mennyire jó ritmusú filmet készített. Nála sokkal fiatalabbak is belesüppednek a felesleges vizualitás mocsarába (rád nézek, Zack Snyder).

5. Futurológiai nézőpontból a VR / OASIS felvetette problémákról szinte semmi szó nem esik a filmben. A regényben szerepet kap a pixeluniverzumba történő menekülés, az igazi, hús-vér barátságok és hamis identitás visszássága. Amikor először kipróbáltam egy komolyabb, szobányi teret betöltő VR-világot, arra gondoltam: elvesztünk. Ez sokkal vonzóbb lesz, mint a való világ. Se az agyunk, se a társadalmunk nincs arra felkészülve, hogy sokkal erősebben fogunk kötődni a digitális világhoz, mint bármikor a történelemben. Ez utóbbi gondolatomat egyébként a film remekül alátámasztja

A magányosság pusztító trendje

Néha egy-egy popszám tökéletesen leír egy trendet. Ilyen az amerikai synthwave duó, a The Midnight egyik dala, a Nighthawk is. Ebben a...