2020. május 3., vasárnap

Ami nem változik a járvány után


Idén március egy hosszú évvé változott. Április csak szökőévnek tűnhet, hiszen már látszanak a regenerálódás jelei, és a híradásokban a koronavírus-járvány kontra emberiség első menetében fajunk tűnik győztesnek. A nem várt helyzet, hogy mindannyian ugyanabba a posztapokaliptikus filmbe csöppentünk, természetesen sokakból előhozta az „ilyen még nem volt, és minden megváltozik” gondolatsort. Én sem vagyok/voltam ez alól kivétel, hiszen még a globális home office vészhelyzet előtt megírtam a magam kis szösszenetét. (Ezt az írásomat most is tarthatónak érzem, és azóta kiegészítettem a munkával kapcsolatos predikcióimmal is.)

Igen, azóta eltelt másfél hónap, és mivel minden nap tanulunk valamit vagy a vírussal, vagy az emberiség reakciójával kapcsolatban, a pandémia utáni megváltozott világról egyre többet beszélhetünk. Én most azonban arról írnék, hogy mi nem fog változni. Ez fontos szempont: üzletek, sorsok, életek, életmódok leginkább arra a tényezőkre alapozhatnak, amelyek változatlanságot mutatnak.

Egyszerre rossz és jó hír: a legváltozatlanabb a sokismeretlenes egyenletben épp az emberiség, a homo sapiens karaktere. Az emberiség ugyanis nem egyre bölcsebb lesz, hanem egyre többet tud. Ha előnyére változik is, nagyon lassan csinálja. A technológia ne tévesszen meg senkit, az csak a tudásból következő gyakorlatiasság terméke: ami megkönnyíti az életünket, szórakoztat, netán olcsóbb, mint az elődje, az a megoldás jöhet, a többi fennakad az innovációs rostán.

A mostani élethelyzetben az emberiség pozitív arca a segítségnyújtás: talán soha nem lehetett világméretekben átélni azt az igazságot, hogy jobb adni, mint kapni. Az önzetlenség, a mások segítése, az együttműködés a rossz elhárítására hihetetlen optimizmust adhat mindenkinek. Csak hát, ez régen is így volt, csak nem volt Facebook, hogy erről sokan tudhassanak.

A negatívumot a történelem szállítja. 1945 után, amikor nyilvánvalóvá lett a Holocaust szörnyűsége, hogy egy művelt nép mit csinált egy másik néppel, a világban megfogalmazódott a gondolat: soha többé. Sőt, akadt olyan is, aki kijelentette: Auschwitz után nincs költészet. A filmművészet, a könyvek, a túlélők és elkövetők beszámolói nyilvánvalóvé tették, hogy emberiség ellenes bűntettek történtek. Pár évtizeddel ezután, mintha mi sem történt volna, Európában, 1995 júliusában egy hasonló erőszak történt, az egyik főbűnös pedig egy Dániában és New Yorkban is tanult pszichiáter és amatőr költő volt. Hiába volt meg tehát minden adat, az emberiség egy része nem hozott jobb döntést, a történelem megismételte önmagát. Ezen nem segített a tudás és a műveltség sem.

Furcsának tűnhet, hogy egy ilyen extrém eseménnyel szeretném példázni az emberiség motivációinak változatlanságát – ha ártatlanabb jellemzőket nézünk, hasonló mozdulatlanságot találunk. Fajunkra nagy tömegben továbbra is jellemző az önzés, az olcsó szórakozás utáni vágy, a vágyak beteljesítése és az önjutalmazás. Utazni akarunk és fogyasztani, birtokolni és cserélgetni az ehhez szükséges tárgyakat, élményeket (és sokszor az embereket is). Mivel lassan két generációnak nincs a nyugati világban háborús tapasztalata, ez még kényelmesebbé is tett minket. A vírus ezen mit sem változtat szerintem: még a járvány csúcstartójának számító USA-ban is csak a lakosság 0,36%-a fertőződött meg a koronavírussal a mai adatok szerint, miközben több szakember úgy véli, hogy – Európához hasonlóan – ott is hamarosan elkezd laposodni az a bizonyos görbe. Kevés idő telik el, hogy az emberiség levetkőzze a negatív vonásait. Nincs közvetlen kapcsolatunk a járvánnyal (a karantén csak közvetett, és kibírható, ellentétben mondjuk egy világháborús légópincével). Ami legjobban megrémít minket, az a közel jött múlandóság. A bőség évtizede után szembesülünk a mortalitással, a hullazsákokkal és az arccal lefelé fordított, lélegeztetőgépre kapcsolt emberek képeivel, a nyilvánvaló ténnyel, hogy bármikor meghalhatunk. Ha ez már a múlté lesz, nem fogunk erre annyit visszagondolni. Sokkal inkább ünnepelni szeretnénk majd.



Optimistaként azt gondolom, a világ két nagy fellélegzés előtt áll. Az egyik az a pillanat lesz, amikor kiderül, hogy a járvány lecseng, és nem lesz a spanyolnáthához hasonló, még hátralévő halálhullám. A másik az a pillanat, amikor bejelentik a sikeres vakcina meglétét, és közelségbe kerül a tömeges oltás. Aki nem vesztette el az állását, az a visszafogott kiadásai után újra költekezni fog. Az állásukat elvesztők pedig ismét munkába állnak (talán nem ugyanabba, mint előtte), és ők is költeni szeretnének, mert ez fogja emlékeztetni őket a járvány előtti normális időkre. Ebben az időszakban borítékolhatóak a reakciók:

  • minden ország elkezd tülekedni a vakcinával rendelkező nemzetek felé, hogy saját állampolgárai minél hamarabb védettek legyenek,
  • a turizmus újból erőre kap, és az emberek visszakövetelik mindazt, amitől a 2020-as év megfosztotta őket: a fapados, olcsó jegyeket, a tömegrendezvényeket, a közös sörözéseket, a bulikat, az egy négyzetmérette jutó minél több haverral,
  • emiatt globális posztpandémiás bulikat fognak tartani, ahol újra mindenki a másik szájába ér maszk nélkül,
  • és minden olyan iparág, amely már a járvány előtt a hanyatlás jeleit mutatta (autóipar, gasztronómia éttermi része), az tovább folytatja majd lejtmenetét. De lesznek új helyek és új formák, ahol az emberek a kapitalizmus jelentette választási lehetőségekkel élhetnek, vagyis a fogyasztói társadalom megmarad.


Onnan tudjuk meg, hogy minden nagyjából ugyanúgy megy tovább, mint előtte, hogy a kézmosás ismét átlag négy másodpercig fog tartani.
Hamar elfelejtik majd, hogy egykor 20 másodpercet vett igénybe ez a mindennapi művelet. Ilyen az emberiség: lassan tanul, és gyorsan felejt.

2020. március 28., szombat

A home office zsarnoksága



Az emberiség (főképp) irodai jómunkásembereinek egy jelentős része pár hete már szobafogságból dolgozik. Hála az ezt támogató eszközöknek, ezt nagyvonalúan távmunkának, home officenak nevezzük. Látszólag ez maga a megvalósult utópia: a (tömeg)közlekedés és a dress code nyűgétől megszabadulva termelheti mindenki a GDP-t, ráadásul a számára legkedvesebb helyen.
A kép természetesen mostanra visszás lett.
A home office valóban pompás találmány, hiszen elsősorban a munkahelyre bejárás napjait csökkenti, az open officeban, nyitott térben dolgozók számára lélegzetvételnyi időt ad, és jó dinamikát segít megvalósítani egy munkahéten. De szerintem a távmunka lassan felfedi kevésbé szép arcát, és ez nem csak a videohívás hátterébe belibegő gyerkőcöt jelenti, ahogy ez a legendás, szinte prófétikus, pre-karanténkorabeli videóban látható.



Historikusan szemlélve a jelenséget, az emberiség egyre több kényelmet cipel be az otthonába, de mindig el is veszt valamit. Először az elektromos áramot vezette be, ekkor véglegesen elveszett a természethez igazodó életritmusa. Utána jött a rádió, és egy másik ember gondolatai, hangja elementáris hatással lett sokakra (ld. Orwell hangjátékát vagy a náci Németország propagandagépezetét). Azután jött a tévé, és még több passzivitást nyomott az emberekre. Megérkezett a telefon is, és a fizikai távolságot már nem kellett mozgással áthidalni. Az internettel pedig eljött a megfigyelés korszaka is, és nem maradt olyan hely a világon, ahol az ember igazán egyedül maradhatna.
(Vannak a lakhelyre történő kényelmi becipelésnek érdekes mellékágai: a Playstation megjelenésével a játéktermet vittük be, és a szobai kondigépekkel a fitnesztermek létjogosultságát kérdőjelezzük meg.)

Most az irodai és egyéb munkát cipeljük be kollektívan, hosszú ideig a lakásba. A mobilinternet-okostelefon párossal már eddig is hazavittük a munkát, de ez most, a lakhelyelhagyási tilalom árnyékában hatványozottan igaz lett.

Mi ezzel a probléma?
  • Az állandó home office megöli a work-life balance ígéretét. Azzal, hogy a munkahely az állandóságot jelentő, békés, pihenésre alkalmas otthonba költözött, még nehezebb az egymásba mosódó munka és magánélet határait élesen elválasztani.
  • Csökken a lojalitás és a munkatársak közti kohézió: mivel nincsenek szem előtt a kollégák, felütheti a fejét a munkaadó részéről a gyanakvás (vajon tényleg, mindig dolgozik az emberem?), a munkavállalók részéről pedig a menekülőútvonalak lezárása miatti idegesség (a főnök mindig elér, hiszen tutira itthon vagyok).
  • Hosszú távon hiányoznak az irodai élet apró rituáléi: a nemrég látott sorozatok kibeszélései az ásványvizes tartály mellett, a konyhai pletykák, a cigiszünet vagy az ebéd utáni kávézás, netán egy kilépés a sarki kisboltba, büfébe, kávézóba.
  • A munkaidő a fentiek miatt hosszabbodik, legalábbis a percepciója mindenképp – erről már egyre többen számolnak be külföldön és itthon egyaránt.
  • Az olyan fogalmak, mint például a csapatépítés, elerőtlenednek, majd értelmüket vesztik.

Egyfelől a digitális lét nagy segítség, látszik ez a mostani, járványos időkben is: hogyan tarthatnánk egymással a kapcsolatot, oktathatnák a diákokat? Másrészt pedig az emberi metakommunikáció gesztusának, a fizikai kontaktusnak, az ölelésnek, a kézfogásnak, a vállracsapásnak vagy a legkisebb érintésnek a hiányát is bizony nagyon megérezzük.
Ettől foszt meg minket a home office, és előre borítékolható, hogy amikor a korlátozásokat feloldják, mindenki sokkal pozitívabban fog visszagondolni arra a szóra, hogy: munkahely.

Amikor vége lesz a szobafogság korának, rengeteg csapat(újra)építő workshopot fognak tartani, valószínűleg a szabadban, de legalábbis tágas helyeken. Mivel a digitális munkavégzés most az extremitásokig kileng, egy egészségesebb egyensúly fog beállni. Az online életmód további erősödése mellett a fizikai világgal való kapcsolatunk talán kap egy erőteljes lökést, és jobban és többet fogunk kirándulni. Legalábbis a járvány után, kezdetben ezt várom.

Egy óriási előnye van most a hosszúra nyúló globális távmunkának. A videohívásokban hallható, a képbe belépő kíváncsi gyerekek megtanítják a világnak, hogy gyereket nevelni és mellette dolgozni micsoda összetett feladat. Ha visszatérünk a normalitásba, a munkaadók talán sokkal empatikusabban állnak majd ehhez a kérdéshez.

2020. március 3., kedd

Így változtathatja meg a jövőnket a koronavírus

Ez a bejegyzés nem azzal foglalkozik, hogy hol tart most a fertőzés-gyógyítás, hanem a jövővel. Egy olyan előre nem látható (bár szakértők szerint már évek óta várható) esemény utóhatásairól szeretnék egy-két gondolatot megosztani, mint a mostani koronavírus-járvány.

1. A globális világfalu érzésének megerősödése

  • Az 1990-es évek eleje óta nyilvánvaló, hogy egyre inkább egy nyelvet kezd el beszélni az emberiség. Ez a kommunizmus bukásával, és elsősorban a nagy, nyugati márkák világszintű elterjedésével kezdődött. A vasfüggöny mögött élő megértették, milyen élményt jelent egy McDonaldsbe beülni és mondjuk a Lay csipsz evése. Elindult a fogyasztók egységesülése világszerte, amelyet az addig is létező, de sok helyütt addig nem vetíthetett globális reklámok megtámogattak.
  • Az 1990-es második felében az internet kilépett a grafikusan vonzó térbe, a betárcsázós, majd szélessávú netkapcsolat terjedésével már nemcsak a márkák, hanem a világban addig sokszor zárványban meglévő eszmék is elérhetővé váltak. Azzal, hogy a levelezés távol élő emberekkel ingyenessé és egyszerűvé vált, még közelebb kerültünk egymáshoz.
  • Az iPhone 2007-es forradalma (az érintőképernyő és a platform, az alkalmazásbolt megjelenése) a világgal való kapcsolatunkat 0-24 órássá tette.
  • Az állandó netkapcsolat globálissá tette a szórakoztatóipart is, amely ráadásul nemcsak az Amerikából kiinduló produkciókat szórta szét a világban, de például a K-pop menetelésével Ázsia is "törleszt" az álomgyárnak és az ottani popzenei iparnak.
  • A világgazdaságban Kínának ugyancsak az 1990-es évek óta tartó menetelése átrajzolta a globális ellátórendszereket: egy bonyolult körforgás alakult ki a nyugati tudástranszfer->kínai gyártás->nyugati felvevőpiac képében. Összekötöttük egymást földi javainkkal is. A gazdaság egyféle (angol + amerikai) nyelvet beszél, szó szerint és metaforikusan is.
A mostani vírusvész idején a kínai hatóságok már szinte az első héten megosztották a világ kutatóival a SARS-CoV-2 névre keresztelt vírus teljes genetikai állományát. Ezzel az együttműködés új szintre lépett: most nem az egyébként felerősödő versengés a fontos, hanem hogy az emberiség közösen, legjobb koponyái segítségével ellenszert találjon a megbetegedésekre. Tehát akár én vagy e bejegyzés olvasója is ismerheti a csupán 8 kilobájtnyi (!) genetikai kódot, és dolgozhat a problémán.
A második jelenség, hogy az emberiség - különösen a közösségi média ellenőrizetlensége és gyorsasága miatt - akár élőben is követheti a vírus terjedését. Egyek vagyunk, sugallják a számok: a vírus nem nézi az országot, az országhatárokat, a nemzetiséget, vallást, bőrszínt. Az amerikai professzor ugyanúgy ki van téve a veszélynek, mint az afgán birkapásztor. Ezt ilyen mélységben eddig még nem élhettük át. Mindezek az emberiségnek egy közös élményt adnak. Lesz egy globális generáció, amely majd elmeséli a gyerekeinek, unokáinak, hogy "én emlékszem, amikor nálunk is megjelent az első eset". Ahogy itthon egy korosztálynak hasonló, közösségi élmény a Kacsamesék váratlan megszakadása vagy a 9/11-es események képsorai, úgy a koronavírus kitörése is egyetemes tapasztalat, amely - talán nem is annyira tudat alatt - közösségformáló hatású.
Minden olyan mozgalmat, törekvést, amely globális összefogást igényel - ilyen például a klímaváltozás negatív hatásainak kezelése - meg fog erősíteni.
Egészen különleges, nem mindennapi esetek is elképzelhetőek: például ha tényleg izraeli kutatók fejlesztik ki először a vakcinát, és mondjuk barátságos gesztussal Iránnak adnak belőle sok ezernyit (ahol egyébként az uralkodó vallási réteg egyelőre bagatellizálja a járványt.) Így két ellenséges ország lakosai is közelebb kerülhetnek egymáshoz.

2. A globális ellátórendszer átgondolása
Néhány adat: Kína a globális irodai és telekom export egyharmadát mondhatja magáénak, a világ filmjeinek 12%-át (legalább egy részben) náluk forgatják, a ruhaneműk és textilek 40%-a Kínában készül. Ehhez hozzátehetjük a koronavírus okozta egyik beszédes mutatót, miszerint a wuhani, karantén alá vont régiók adják Kína gazdasági teljesítményének 2/3-át. Az USA-ban már cikkeznek a kínai termelés kiesése miatt várható gyógyszerhiányról - különösen a fájdalomcsillapítókhoz, aszpirinhez és ibuprofenhez szükséges nyersanyagokról beszélnek.
A világ most megtanulja, hogy az olcsóság és a nagy üzlet reményében Kínába helyezett termelés mennyire ingatag lábakon áll. Már elkezdődött az újabb gyártó ország keresése egy sereg iparágban (például a textiliparban), elsősorban Törökország, Vietnám és Banglades jött szóba az alacsonyabb költségek miatt. Ahogy a madárinfluenza esetében, most is Kína bizonyult a gyenge láncszemnek, és a globális szereplők megbízhatóbb láncszemek után fognak nézni.
Ennek hatásait nehéz kiszámítani, de tektonikus erejűek lehetnek:
  • a kínai kormány és a lakosság között megköttetett hallgatólagos egyezség, a "szabadságért cserébe jólét" programja nem lesz hosszú távon fenntartható,
  • az amerikai és európai vádak (kémkedés és a fejlett technológiát fejlesztő-eladó kínai magáncégek bekötése a kínai kormányhoz) tovább tépázzák a Made in China szlogent. Az USA - függetlenül az aktuális elnöktől - vonzóbb példa maradhat a világ számára, és továbbra is az egyetlen szuperhatalom képében jelenhet meg. Az EU-nak ezen a téren még nagyobb a lehetősége.
3. Az együvé tartozás minősített esete: a karanténvilág
Giovanni Boccaccio 1353-ban jelentette meg legendás könyvét, a Decameront. Ebben 3 férfi és 7 nő 100 mesét oszt meg egymással, hogy a középkori Európát sújtó pestisjárványa elől elzártan, villában töltött magányukat enyhítsék.
A kínai régió mellett Észak-Olaszországban hallani karanténról (egyelőre). Azt gondolom, hogy több város lakossága is át fogja élni ezt. Ennek következtében kialakulhat egyfajta "karanténirodalom", amely persze a digitális alkalmazások nyújtotta formában fog realizálódni (blogok, videók, snapek, tiktokok stb.). Szarajevó 1992-1996. közötti ostroma filmek és írások sokaságát hívta életre.  A modern nyugati ember szerencsére már csak jobbára filmekben találkozik háborús körülményekkel, a karantént őrző fegyveres katonák látványa, az ellátás hadi jellege miatt szerintem sok amatőr és profi alkotót fog megihletni a jelenség. Milyen tweettel reagálsz arra a kérdésre, hogy "hé, milyen érzés karantén alatt élni?"

4. Iparágak felemelkedése és lesüllyedése
Egy ilyen járványhelyzet idején minden olyan iparág profittermelő képessége csökken, amely emberi találkozásokhoz kötődik. Ilyen a turizmus, a bolti vásárlás, és csak ehhez a két területhez millió másik kapcsolódik. Jó hír azokat a vállalkozásokat érik, amelyek épp a találkozások alternatíváját nyújtják: a Zoom videokonferencia-rendszer például csak ebben az évben két hónap alatt több felhasználót nyert, mint 2019-ben egész évben. Az emberi közreműködés nélküli technológia fejlesztése is újabb lökést kap: itt van ez az önvezető jármű, amelyet a kínai JD cég fejlesztett ki pont erre az esetre, vagy a kínai startup ötlete, a nyomógombok nélkül működő lift. Az extrém termékfejlesztést Dayong Sun képviseli a Be a Batman nevű buborékruhájával, melynek ígérete: 56 fokos hőmérsékletével elpusztítja a vírust. 



Az alternatívák keresése lesz az egyik tanulsága gazdasági-kereskedelmi szempontból az egész járványnak. Könnyen lehetséges, hogy a világméretű járványokat már a gazdasági tervezés során is figyelembe kell venni:
  • hol a legkevésbé sérülékeny a termelés?
  • hol reagál a legszakszerűbben a kormány, ha a baj megtörténik?
  • hogyan tudom a fogyasztókhoz eljuttatni a termékemet, ha karantén van?

5. A tudományba vetett bizalom megerősödése
Mi, emberek egyre cinikusabbak vagyunk, ezt jól értik és leképezik a popkultúra sikeres alkotásai (cinizmus, mindennek a megkérdőjelezése, ld. Deadpool sikere, a modern sorozathősök, pl. Doktor House személyisége vagy a Modern család világnézete). A 19. században felgyorsult fejlődés, majd a Holocaust megingatta az emberek hitét az egyház társadalmi rendjében, a kommunizmus cinikussá tett a kormánnyal, az uralkodó párttal szemben. A laposföld-hívők, az oltásellenesség megjelenése pedig azt mutatta meg, hogy az utolsó hitelesnek tartott bástya, az (elméletileg) mindenki számára ugyanazokon a tényeken alapuló nyugati tudományosság is ledől.
Ha most a koronavírus elleni vakcinát rekordidő alatt kifejlesztik, akkor a tudomány renoméja meg fog erősödni. Az emberek valószínűleg azt fogják látni, hogy nem gyógyító kövekkel, mantrával, távol-keleti misztikával történt a vészhelyzet elhárítása, hanem a jó régi tudomány segítségével. A folyamat, melynek során a fejlett világ szekularizálódik, fel fog gyorsulni.


6. A közvetlen emberi kapcsolatok nélküli világ
Kínában már javában zajlik a világtörténelem legnagyobb távmunkával kapcsolatos kísérlete. (De az USA is gyorsan felzárkózik, például a Twitter egyszerre 5000 dolgozóját küldi távmunkára, ráadásul világszerte.) A nehézséget egyrészt az jelenti, hogy az eszközeinket nem arra terveztük, hogy egyszerre több tízezer ember használja mondjuk videohívásra, de ezt megoldjuk. A kérdés az, hogyan működhetnek a globális rendszerben rendkívüli fontosságú nagyvállalatok, ha mindenki otthonról dolgozik? 

  • Milyen legyen egy virtuális meeting, ha az nem kivétel, hanem főszabály?
  • Hogyan alakulnak a vállalaton belüli dinamikák és kapcsolatok?
  • Milyen legyen egy hatékony táv-brainstorming?
  • Mennyire lehet az egy közös céghez való tartozás érzetét erősíteni, ha elhúzódik a távmunka?
Tudunk-e mi, emberek sokáig magányosabban élni, még akkor is, ha a netkapcsolat miatt az egész világ elérhető?

7. A koronavírus okozta társadalmi következmények
  • Már most látható, hogy az évezredes illem, a kézfogás átmenetileg veszít a jelentőségéből: Merkellel nem fog kezet a férfi politikus, az angol királynő gumikesztyűben dolgozik... Ezt már egyszer átéltük: az Ebola-járvány idején ugyancsak a fertősésveszély csökkentése miatt alakult ki a "könyökpacsi". Több kultúrában is alternatívákat mutatnak be. Mi lesz vajon a puszival és a csókkal?
  • Másik érdekes kérdés, hogy a járvány az eddigi tapasztalatok szerint leginkább az idősebbek életét fenyegeti. Egy alapvetően idősödő és emiatt betegebbé váló nyugati világban fel fognak erősödni az idősebbeket érintő egészségügyi fejlesztések - hacsak sokan nem gondolkodnak annyira elvetemülten, hogy az emberiség ilyetén megvalósuló létszámcsökkentése akár pozitív is lehet. 
  • Harmadszorra, az is eldől, hogy vajon az autoriter vagy a demokratikus rendszerek képesek nagyobb biztonságot nyújtani saját polgáraiknak?

8. Az emberiség talán megtanulja, mennyire törékeny valami
Szinte hihetetlen, de ameddig olyan alap(nak hitt) dologról kell olvasnunk, hogy "Mosd meg az átkozott kezeidet", addig felesleges álmodni másik galaxist elérő űrhajóról vagy digitális halhatatlanságról. Kicsit lejjebb veszünk beképzeltségünkből, vagy ahogy egy általam kedvelt tudományos könyv címe állítja, elismerjük, hogy fogalmunk sincs a világ működéséről. Lennonnal szólva, "you may say I'm a dreamer", és az emberiség valójában egyre önteltebb. Meglehet. Mégis, minden fejlettségünk, eredményeink és összefogásunk dacára a semmiből megjelenik egy, a pestishez nem is fogható vírus, és úgy összekuszálja a napjainkat, ahogy nem is sejtettük. Adatunk az rengeteg van, de tudásunk az sokkal kevesebb.

Hányan ismertük mondjuk tavaly novemberben azt a városnevet, hogy Wuhan?

2019. október 13., vasárnap

A kínai szövegtest-probléma


Kezdetben - évezredekkel ezelőtt, úgy az 1990-es évek első felében - voltak a kínai textiláruk, az édes-csípős levesek, az olcsóbb, de megbízhatatlanabb elektronikai termékek és lassan hozzászoktunk a kínai kultúra, termelés realitásához. Kicsit le is sajnáltuk őket. Azután jött a mobiltelefonok és a hozzájuk kapcsolódó fejlesztések, most pedig ott tartunk, hogy Kína egymaga több tudományos publikációt mondhat magáénak, mint az USA-ban dolgozó tudóskollégái. Sőt, az igazi, jövőt befolyásoló területeken - mint például a big data vagy a mesterséges intelligencia - előnyre tett szert a kormány támogatása és az emberi jogi aggályok kikerülése miatt.
Ez csak alig háromévtized története. Nem véletlen, hogy a történelmet író kínaiak épp ahhoz a művészeti formához nyúlnak, amely víziót ad, utat mutat és inspirálja az újabb generációkat, hogy betöltse küldetését és a Föld legerősebb, legfejletteb nemzetévé tegye a Kínai Népköztársaságot.
A science fiction irodalomról van szó.

Bejegyzésem apropója, hogy mostanában jobban elmélyedtem a kínai sci-fi legjobbnak tartott alkotásaiban: írtam az általam kimagasló minőségűnek tartott Háromtest-probléma trilógia második és harmadik kötetéről, megnéztem a The Wandering Earth című science fiction filmet, és még a Láthatatlan bolygók kínai sci-fi novellásköteten is átrágtam magam. Már az, hogy ezt megtehettem, új jelenség: a kínai sci-fi importképességét bizonyítja - nem véletlen, hogy első kínaiként a Háromtest-probléma első kötete 2015-ben elnyerte a rangos Hugo-díjat, amelyet a saját jogán is kiváló amerikai-kínai író, Ken Liu vett át.



Mi ez a hirtelen támadt kínai érdeklődés az európaiak által megalapozott és amerikaiak által piaci tökélyre fejlesztett tematika iránt?

A válasz Neil Gaiman egyik esszékötetében, a The View from the Cheap Seats-ben található. A brit fantasy író ugyanis résztvett 2007-ben egy kínai sci-fi / fantasy rajongói találkozón. Egy kommunista párttag vendéglátója elmagyarázta neki, hogy a kínaiak már régóta gyártják az amerikai termékeket, például az IPhone-t, és képesek jobban is megcsinálni, mint a nyugatiak - ám nem tudtak előállni új ötletekkel. Felkerekedtek hát, és meg sem álltak az USA-ig, ahol rengeteg emberrel beszélgettek olyan vállalatoknál, mint a Google, az Apple vagy a Microsoft. és rájöttek: az amerikai mérnökök, fejlesztők mind olvasnak science fictiont. A SF tehát jó, támogatásra való dolog, ezt írni és olvasni szinte hazafias tett. Bátorítani kezdték és támogatták a kínai nyelvű sci-fi újbóli kibontakozását. (A zsáner nagyon hasonló helyzetben volt, mint nálunk vagy az egész szocialista blokkban ‘45 és ‘89 között: sokszor tiltották, hogy ilyen jellegű művek egyáltalán megjelenjenek, máskor csak a tudományos propaganda eszközét látták benne.)
Elképesztő dolog zajlik a szemünk előtt: egy villámgyorsan fejlődő, technológiailag az élre törő országban az irodalom, a kultúra követi a fejleményeket. A science fiction egyszerre lenyomata és víziója ennek. A kínai sci-fi tele vannak egy nagy cél érdekében meghozott kollektív erőfeszítéssel, mérnöki tudományok alkalmazásával és persze Kína által dominált világgal (ékes bizonyíték erre a rekordokat döntögető The Wandering Earth).

Persze jogosan adódik ez a kérdés, hogy ha az amerikai science fiction irodalom Aranykora egybeesett az ország világhatalommá válásával, akkor milyen a kínai SF mostani aranykora?
Nekem úgy tűnik, hogy nagyon hasonlít az amerikaira. Kínai sci-fi olvasása közben legtöbbször az 1950-60-as évek amerikai átlag SF-jei jutottak eszembe, ahol az esztétika a következő volt:
  • az ember minden problémán felülkerekedik,
  • lényeges a mérnöki tudományok szerepe,
  • férfiközpontú,
  • kevés volt az igazán eredeti ötlet (egy idő után, persze), önismétlővé vált,
  • a szöveg kevésbé fontos, mint a tartalom.


Ami hiányzik, az az amerikai sci-fi irodalom következő, máig tartó hatású korszaka: az Új Hullám. Amiről tehát most nem olvashatunk a kínai sci-fikben:
  • kisebbségek helyzete,
  • női szempontú történetek,
  • soft SF, vagyis társadalomtudományokra építő történetek (ezt némileg ellensúlyozzák a kínai misztikum beemelésével készült írások, de ez utóbbi meg nem “tiszta sci-fi),
  • erős kortársi reflexió a (kínai) társadalom feszültségeire.


Egyszerre felemelő és kihívásokkal teli lehet a mai Kínai Népköztársaságban science fiction írónak lenni.
A nagy pénz, állami támogatás és érdeklődés és a világ talán legnagyobb science fiction piacának ellenére meg van kötve az alkotók keze. Ez nekünk ismerős lehet: Magyarországon egészen a nyolcvanas évek végéig nem találhatunk a nagy tabutémákról (kommunista párt egyeduralma, 1956, szovjet csapatok magyarországi jelenléte) science fiction jellegű említést, feldolgozást. De még a korabeli társadalom nyűgeit sem jelenítették meg, kivételt talán a humorba menekülő Dévényi Tibor volt.
A kínai sci-fi írók pedig nem kritizálják a saját kommunista pártjukat, nem említhetik meg az 1989-es, tienanment téri eseményeket, nem eshet szó ujgurokról, Tibet függetlenségéről vagy a párt vezetőjéről sem. Jellemző, hogy a már említett Láthatatlan bolygók kötetben található egy díjnyertes írás, Ma-Po Jung disztópiája, A csend városa. Egyrészt nagyon erősen épít az orwelli világra, másrészt pedig pengeélen táncolva mutat be egy másik országban lévő diktatúrát. Ennél tovább nem lehet, össze kell kacsintani az olvasókkal, akik maguk is a Kínai Nagy Tűzfalon belül élnek, ahol még a TikTokot is cenzúrázzák. Érzésem szerint a világ figyelmére ilyen helyzetben csak a zsenik tarthatnak igényt, akik a kínai ÉS az amerikai sci-fin nevelkedett olvasók számára is képesek újszerűt mutatni. Ez nagyon nagy és ritka teljesítmény.

A másik érdekes csoport azoké a kínai SF-íróké lesz, akik - a szocialista fantasztikus irodalom mintájára - még a cenzúra falain belül, de képesek lesznek kikacsintani, ügyesen alkalmazni a metaforikusságot (mint például a Sztrugackij-testvérek).

A kínai science fiction irodalom - és nemsokára a film is - éppen ezért rendkívül figyelemreméltó jelenség. A szemünk láttára ugrik át évtizedeket az ottani irodalomtörténet, hogy az amerikai (világ) sci-fi irodalmától eltérően minél gyorsabban lehessen krónikása és ihletője egy sok problémával tarkított, hihetetlen tempójú társadalmi átalakulásnak.
Paradox módon a már említett Cixin Liu-t leszámítva a két legragyogóbb kínai science fiction szerző a már Amerikában született Ted Chiang, és a Kínában született, de gyerekkorában az USA-ba került Ken Liu. Utóbbi fordítói munkásságának köszönhetjük, hogy ezt az érdekes világot megismerhetjük.

Ami nem változik a járvány után

Idén március egy hosszú évvé változott. Április csak szökőévnek tűnhet, hiszen már látszanak a regenerálódás jelei, és a híradásokban a ...