2017. augusztus 27., vasárnap

Amikor a robot temeti az embert


A robotok lehetséges jövőjéről ad képet egy nemrégiben olvasott, elsőre bizarr hír.
A japán Softbank cég világhírű, cuki kis robotja, Pepper ugyanis egy temetéssel kapcsolatos expón tűnt fel. Írtak ugyanis Pepperre egy olyan programot, amellyel buddhista temetéseken képes kántálni és dobolni.
Japánban is drága a hagyományos temetés: a buddhista papért körülbelül 2 200 dollárt kell fizetni – de Pepper csupán 450 dollárnyi summáért eljátssza a pap szerepét.

A hír két trendet is előrevetít. Az egyik szerint a robotok nem csupán egy funkciót ellátni képes szerkezetek leszenk, hanem a mobiltelefonokhoz hasonlóan elsősorban a „vasat” jelentik majd. Vagyis sokféle, ingyenes és fizetős, letölthető alkalmazással frissíthetjük majd a tudásukat, és előfordulhat, hogy az időseket ellátó robot mondjuk digitális csillagvizsgálóként is funkcionál, vagy hogy egy jövőbeli ételnyomtató dietetikusi feladatokat lát el a családban.

A másik trend a robotok elfogadásáról szól. A temetés az egyik legintimebb esemény az ember életében – még kívülállóként is – és az emberi szó, a vigasztalás ennek elengedhetetlen része. Japán, az európainál is gyorsabban elöregedő, bezárkózó társadalom valószínűleg elfogadja majd, hogy a robot az ilyen alkalmakkor is felér egy emberrel. Valójában a gép-ember együttélésének új korszaka elé nézünk, és érdekes pszichológiai kérdés, hogy mit fog a legtöbb ember kezdeni a háztartásában, az életének eddig embereknek fenntartott pillanataiban megjelenő, elsőre idegen humanoid lénnyel. (Erről is szól például a Robot és Frank című film.)


Úgy tippelem, nemsokára megismerjük a robofóbia kifejezést is.

2017. augusztus 21., hétfő

A komolyan vett sörreklám


Egy 15 éve díjat nyert sörreklám a poszt apropója.

A soha ki nem mondott közmegegyezés szerint a sörreklámoknak viccesnek kell lenniük. Érthető: a sörözés alapvetően társasági tevékenység, van egyfajta buddy hangulata, vagyis nagyhangú férfiak egyre gyatrább szó- és egyéb viccekkel múlatják az időt vagy tapadnak a Bajnokok Ligáját sugárzó csatornára. Lazulnak a munkaidő után. Ezért is volt meglepő jó egy éve, amikor a Dreher előállt ezzel a reklámmal:




Ezzel az volt a bajom, hogy alapvetően egy célcsoport-leíró reklám lett belőle: megmutatta, hogy a reklámozó hogyan képzeli el a saját célcsoportját. Szerinte a Drehert ivók kalandvágyó felfedezők – ami lehet, hogy így is van, de a szép szlovén tájakat leszámítva üres ez a film. Igaz, hogy én nem iszok sört, de hideg-rideg az egész, nincs benne érzelem, csak litánia, kinyilatkoztatás, a cég beszél és nem a fogyasztók, pedig a Dreheré az egyik legjobb sörös szlogen, ezt el kell ismerni. Valószínűleg ez utóbbi lehetett az alapgondolat, ahonnan a koncepció kisarjadt.

Amikor azt hittem, hogy a célcsoport-reklám egyedi eset, akkor tavasszal szembejött a Borsodi filmje:




Ugyanaz a helyzet, mint az előzőnél: a film eldarálja, hogy kiknek készült a Borsodi, mindezt artisztikusan (kicsit a kilencvenes évek esztétikájára hajazóan), de nagyon kimért, érzelemmentes szöveggel – ki mond már olyat oldott beszélgetés során, hogy „újult erővel belevágni a mindennapokba”? Itt ráadásul még a régóta használt, ugyancsak parádés szlogen sem illik a filmhez, más a hangulata, a reklámhoz képest könnyedebb hangvételű.

A két magyar sörreklám tehát kicsit komolykodó lett, nincs sztorijuk, csak életképek halmazából állnak, amelyekben nem látni nagyon egyedi vizuális tartalmat, bármit, amit megjegyezhetnénk. Elképzeltek maguknak egy-egy célcsoportot, és az ő életüket szeretnék bemutatni.

És akkor most jöjjön a bezzegreklám, az egyik kedvencem. A 15 éve megrendezett 2002-es Cannes-i Reklámfesztiválon díjazták a Bud Light filmjét. Minden benne van, amit egy jó (sör)reklámfilmtől el lehet várni: meglepő sztori, humor, buddyhangulat, és egy nagyon olcsó költségvetésre hangszerelt megoldás.




Így számomra az a paradoxon az igaz, hogy a komolyan vett sörreklám oldott formában humort és szellemességet tartalmaz. (Nem, Frankó kapitány sajnos nem ilyen.)

2017. augusztus 17., csütörtök

Basszus dübörög a gyomorból: transzhumán bulitech


A transzhumanizmus egyik ígérete a gépekkel módosított, érzékszerveiben, képességeiben az átlagember fölé emelkedő transzhumán lény. Ennek egyik vad mellékhajtásaként fogható fel az a cseh ötlet, ami egy lenyelhető zenekapszula. Különleges képességek helyett egy, a gyomorból jövő hang csinál vagy tízórányi ravepartit, ami nem zavarja a szomszédokat és egyedi, önálló táncteremmé alakítja a gyomrot.

A viccesnek, sőt, extrémnek tűnő elképzelés megvilágít egy trendet. A transzhumanizmus ugyanis még nem találta meg a paici rést, ahol nagy, vagy kisebb, de pénzesebb piaci szegmens vásárolna testmódosító technológiákat – ez az egész nagyon távoli, idegen és furcsa a legtöbb ember számára. Ki akarna a koponyacsontjába egy hőérzékelős kamerát beültetni?

Az Audiopill viszont a bulitechnológiai felhasználásra hoz egy példát. A tablettaszerű izét lenyelő ember nem nyer extra képességet, csak képes lesz más technológiai eszközök (hangfal, DJ-pult) és más emberek társasága nélkül elmerülni a monotonitásban. A Kickstarteren ugyan elbukott a kezdeményezés – még ez is sok volt a közönségnek – de biztos vagyok benne, hogy ez vissza fog még térni más köntösben. A terrorizmus, a rossz hírek óceánjában fuldokló nyugati (és keleti) ember meg fogja találni a módját, hogy transzhumanista technológiákkal buborékvalóságokat hozzon létre. Olyan világokat, ahol nem zavarja a külvilág, a valóság karcos zaja, és elmerülhet a saját maga által teremtett mesterséges mennyországban. Ha ezt kombinálják majd a tudatmódosító szerek újabb generációjával, az egy totálisan önmagába zárt társadalom megjelenését vetítheti elő.

Így működne az Audiopill:

Audiopill from Jan Poope on Vimeo.

2017. augusztus 15., kedd

A robotfiú és a hipszterkirály, avagy hozott anyagból fáradt filmek


A 2015-ös Chappie és az idén bemutatott Arthur király: A kard legendája filmek egy nagyon erős trendet fémjeleznek. Míg az előző alkotás nem volt pénzügyileg bukás, az utóbbi igen, de közösek abban, hogy két, sokra hivatott rendező félresiklásának szomorú krónikái.

Kezdjük a Chappievel. A dél-afrikai Neill Blomkamp a District 9-nal futott be rendezőként, majd jött a felejthető Elysium, és tavalyelőtt megkaptuk az emberi személyiséggel rendelkező robot meséjét. A Chappie több sebből is vérzik: az átgondolatlan science fiction háttérrel (tudatletöltés majd –feltöltés), a cselekményszálak dramaturgiailag széttartó kezelésével, a főszereplők nevetnivaló egydimenziósságával. De a legnagyobb baj vele az, hogy sajnos már láttunk ilyet.
A film több alapanyagot gyúr egybe. Benne van az 1987-es Robotzsaru alaphelyzete, a bűnüldözésre elkészített robotok, és a gonosz gyártó cég belső világa. Másik összetevője az 1986-os Rövidzárlat, amelyben a Johnny 5 nevű katonai robot, amely egy villámcsapás hatására szabad akaratú, cuki robottá válik. Ezek már megvoltak, a Robotzsaru ráadásul joggal lett kultfilm a film sötét színpadát jelentő disztópikus színezet miatt. Ez a két film a nyolcvanas évek jellegzetes, hol harsányabb-optimistább, hol macsósabb humorát is felvillantotta. A Chappie ezzel ellentétben lélektelen, nincs semmi emocionális kapaszkodó, az egész filmet nem jó nézni. De nem úgy, mint például A zongoristát – utóbbinál a valóság kegyetlensége átüt a vásznon. Chappie, a lassan felnövő robot iránt csak szánalmat érzünk. De nem dobban együtt vele a szívünk, ráadásul a végére a rosszakat jóknak is kellene látnunk, és ez sem megy. Nagyon hiányzik a filmből az eredetiség.

Valami hasonló történt a nagy költségvetésű Arthur királlyal is. Guy Ritchie látszólag kiheverte Madonnával kötött házasságát, legalábbis a két Sherlock Holmes-film stílusos és egyedi volt. Az Arthur király azonban nagyon is ismerős fantasynek tűnik. A gonosz király neve Vortigern (hangzáspróba: Mordor), aki mágus-uralkodó, szerepel benne egy nagy torony, a király erőszakszervezete a 300 Halhatatlanjait idézi meg. Folyton az az ember érzése, hogy az egyes részeket már mind látta valahol máshol. Ezen nem segít az időnként elhangzó szellemeskedő-vicces-laza párbeszéd, a vizuális megoldások pedig nem formabontóak. Ez is egy fáradt film, az igazi eredetiség hiányában még egy szerelmi szál sem fér bele, egy csapat fiú bandázik a szemünk előtt. A kreativitást talán ott érhetjük nyomon, hogy a szokásos hollywoodi újraértelmezés a legendákat szereti megfosztani a pátosztól, így kerül a gyerek Arthur egy bordélyházba, ahol a 300-hoz hasonló kiképzési jelenetekkel is találkozhatunk. Felnőve persze a 2010-es évek frizuráját viseli, a főrossz meg úgy néz ki az ingében, mint egy mostani cég sokat csajozó, cinikus területi képviselője. Egyediség, ej, még a nagy gonosz figurája is felismerhető más filmekből, elsősorban az 1985-ös Legendából. (És nem, David Beckham szerepeltetése sem több egy gegnél.)

Mind a két filmre igaz, hogy a történetet – megint csak hollywoodi módi szerint – alárendelték a látványnak. A Chappienél a dokumentarista stílus keveredik a CGI-jal, az Arthurnál pedig ugyancsak a történetmeséléssel akad gond. Ráadásul két nem amerikai filmesről van szó, ezért is szomorúbb, hogy nem igazán sztoriznak, hanem megmutatják, hogy milyen látványt tudnak kitalálni. Ez nem kreatív és nem szórakoztató. Jó lenne, ha visszajönne a nyolcvanas évek kísérletezős jellege, amikor a látvány – a számítógépes apparátus hiányában – még nem akarta a hátán elcipelni az egész filmet.


Ez részemről nosztalgia, de az okos, meghökkentő filmek iránt.

2017. augusztus 12., szombat

Koreától félni kell


A mostani amerikai-észak-koreai kardcsörtetés idején sok állítás elhangzik. Futurológiai szempontból azonban van két tényező, amit érdemes megfontolni, ha az események kimenetelét latolgatjuk.

Az első az USA pozíciója. A hidegháború után egyetlen szuperhatalom maradt a Földön, és ezt a státuszt egyelőre sem az inkább jól kommunikáló Oroszország, sem a hatalmas belső (ingatlanpiaci és demográfiai) bajok előtt álló Kína sem befolyásolja. A világelső ország egyik ismérve, hogy senki sem mer vele ujjat húzni. Még a térkép is az USA-nak kedvez: csak két, egy baráti, kicsi, és egy kaotikusabb, nagyobb, de sokkal gyengébb és tőle jelentősen függő ország határolja. Területét két óceán választja el a többi, messzebb fekvő földrésztől. Csak távolról lehetne rá csapást mérni, de nincs realitása, hogy az atomklub tagjai közül bárki belevágna egy ilyen akcióba.
Ebbe a realitásba rondított bele Észak-Korea. Nemcsak hogy megfenyegette az USA-t, de demonstrálta is, hogy valószínűleg képes lenne atomtámadást végrehajtani az Egyesült Államok ellen. Ez az, amit nem hagyhatnak Washingtonban szó nélkül, mert precedenst teremthet, és ami még fontosabb: az Amerika utáni-nélküli világrendet vetítheti előre, amelyre igazából nem vagyunk felkészülve. Egy olyan világot, ahol a globális technológia és a tömegkultúra nem amerikai orientáltságú, hanem több irányból jön.

A másik jövőbe mutató tényező, hogy a két Korea egyesülése nem húzható évszázadokig. A diktatúrák nem tartósak, egy utódlási harc, egy nem várt belső helyzet, katasztrófa, a külső feltételek változása (például egy magával foglalkozó Kína) vagy a nem fenntartható gazdasági helyzet elkerülhetetlenné teszi az ilyen rezsimek bukását. Akkor pedig ott lesz Dél-Korea, hogy az 1953-ban kettészakított félszigetet egyesítse.
Az egyesült Korea nem fog tetszeni Kínának (hiszen határain amerikai csapatok fognak állomásozni, és erről a helyről szárazföldi invázió indítható ellene), de a világ is fel fogja kapni a fejét. Az egyesített Korea – szakértők szerint több száz milliárd, esetleg több trillió dollár árán – az egyik ipari nagyhatalommá, egy csaknem 80 milliós regionális hatalommá válik, amely alaposan fel fogja forgatni a több mint fél évszázados status quo-t. Dél-Korea évtizedek alatt lett a Samsung, a KIA, a K-pop globális hatású országa. Vajon mire lenne képes akkor, ha visszakapná teljes területét, olcsó munkásokat, nemzeti identitása megerősödne, az északiakat integrálná (a menekültek számára már most is létező intézményrendszerrel)? Ezt Kína nem hagyhatja.


Két Koreától félnek tehát most: az egyik oldalon egy teljességgel kiszámíthatatlan Északtól, a másik oldalon pedig egy egyesült, jelentős országtól.

2017. augusztus 6., vasárnap

Elon Musk: próféta vagy üzletember?

A huszadik században sokszor még a legnagyobb, legbefolyásosabb cégekről sem tudta a közvélemény, hogy kik vezetik. Nem is volt erre szükség: a termék, az előállított produktum beszélt helyettük, ha pedig publicitásra volt szükség, a tévé-rádió-közterület-direktmarketing négyesfogat segített (természetesen nem Magyarországról beszélek).
A kilencvenes évekbe lépve, nem függetlenül az információs korszaktól, ez lassan megváltozni látszik. A mikrofonhoz előléptek a CEO-k, a vezérigazgatók és a főnökök. Produkálni kellett magukat – nemcsak a vállalat dolgozói, hanem milliárdok előtt. Nem véletlen, hogy Steve Jobs így vált legendává: divatot teremtett az öltözködésével, a gördülékenységével és a kis szertartásszerű „one more thing…” résszel. Steve Ballner, a Microsoft hírhedt vezetője se ment a szomszédba, hogy felhívja magára és cége termékeire a figyelmet. Zuckerberg visszafogottabb előadó, de azért van mondanivalója, igaz, ezt sokszor inkább írásban, a Facebookon teszi.

(via)
Elon Musk azonban még rajtuk is túltesz. Rengeteget beszél, nyilatkozik. Víziókat vázol, képzeletében a mesterséges intelligenciák, a marsutazás jól megfér az elektromos autó vagy a napelemgyár valóságával. Alig múlik el hét, hogy valahonnan ne köszönnének vissza a szavai. A TESLA az egyik legjobban csengő márkanév a technológiai hírekre fogékonyak fejében.

Itt a disszonancia. A valóságban a TESLA picike autógyár, és eredményei sem eget rengetőek. Eladásait nem lehet összemérni az autóipar gigászaival. Ráadásul szembe kell néznie a társadalmi trendekkel is, például azzal, hogy a fiatal amerikaiak nem akarnak annyira autótulajdonosok lenni,mint szüleik generációja. Az autógyártás recesszióban van. Kisebb vállalat vezetőjeként Musknak nincs is más lehetősége, mint elhitetni alkalmazottaival, befektetőivel és potenciális vevőivel, hogy az ő elképzelése a jövő. Előremenekül, és a jövőbe vetett hitből profitál most. Ez tényleg hit: az adatok azt mutatják, hogy az elektromos autók elterjedése sokkal lassabb, mint azt pár éve jósolták, az önvezető járművek általános használatához pedig seregnyi változásra van szükség (technológiaira, jogira és mentalitásbelire). TESLA-t az vásárol, akit megérintett ez a prófétai hevület, és hajlandó kifizetni a több pénzt érte.


Mégis, várható, hogy hozzá hasonlóan egyre több cég első számú vezetője fog sokkal többet kommunikálni személyesen, mint korábban. A közösségi média, a sztorira kihelyezett kommunikáció korában ez kulcsfontosságú lesz. Az exponenciálisan gyorsuló technikai fejlődés közepette egyre fontosabb, hogy a cégek CEO-i eligazítást adjanak az egyszerű fogyasztóknak: tudjuk, hogy hová tartunk, érdemes velünk jönnötök.

Az élet olyan, mint egy forró szél – egy jugoszláv sikersorozatról

Meghalt Ljubisa Szamardzsics. Az X generáció számára ez a magas, vékony színész egy felejthetetlen sorozat különleges figurájaként m...