2017. szeptember 10., vasárnap

Az élet olyan, mint egy forró szél – egy jugoszláv sikersorozatról


Meghalt Ljubisa Szamardzsics. Az X generáció számára ez a magas, vékony színész egy felejthetetlen sorozat különleges figurájaként marad meg az emlékezetben. Ő volt Surda, a lusta, álmodozó, beszólogató borbély, aki sehol sem találja a helyét. Surda a Forró szél című jugoszláv, először 1980-ban vetített tízrészes sorozat főszereplője. Ma, a Trónok harca, a Black Mirror és a tökélyre fejlesztett amerikai (skandináv, angol, török, izraeli) sorozatok világában talán nehéz megérteni, mit jelentett a nyolcvanas években ez a jugó csoda.

Az ingerszegényebb környezetben nagyot robbant itthon ez a sorozat. Hozzá voltak szokva az emberek, hogy a baráti szocialista országok terméseit nézhetik inkább, mint a legújabb hollywoodi filmeket. Mégis, a Forró szél legendás lett: zenéje, a rendkívül szomorkás, szerbhorvát nyelvű A sad adio slágerré vált, és a surdakalap divatba jött. Magukénak érezték Surdát, a sorozatot a magyarok is.

A sorozat sikerét más tényezők is elősegítették. A Szinisa Pavics által megírt forgatókönyvben szinte nincs egyetlen olyan perc sem, amely nem szatirikus, humoros vagy egyszerűen nem tartalmazna egy jó bemondást, tanulságot, élcet. A figurák mindegyike olyannyira eltalált, hogy egyenként sorozatot kaphatnának: a zsémbesen gunyoros Firga bácsi éppúgy, mint a kisstílű bűnöző Bob, a nagyszájú teherautós Krisztivoje, Szócsa, Surda aggódó apja vagy az iroda kimért főnöke. A tíz rész mindegyike arról szól, hogy Surda különféle állásokban és munkahelyeken kipróbálja magát, de igazából sehol sem érzi jól magát. Ennek mindig hangot is ad, a konfliktusok élesen pattannak ki, sehol sem ül le a sorozat. A készítők nagyon takarékosan bántak a pénzzel, előfordul, hogy egy színész az egyik részben vízvezetékszerelőt, a másikban autószerelőt játszik, de ezt is elnézzük. A magyar szinkron – ahogy akkoriban szinte mindig – brillírozik: Surda Helyey László, Firga bácsi Zenthe Ferenc, Bob Gálvölgyi János hangján szólal meg, de a többi szinkronhang, ahogy a fordítás is, remekel. (Érdekes, hogy mennyi fordulat kopott ki a nyelvből, ami még a sorozatban hallható, ilyen például a „Mi az ördög lova?” is.)

Ami ráadásul külön ízt ad, az a szerb (horvát? macedón? szlovén? vagy csak jugó?) mentalitás, a bele nem nyugvás, a nagyhangúság, a nyerni akarás és a büszkeség keveréke. Ettől lesz a főszereplő igazán szerethető és teljesen egyedi figura, aki mellett nem lehet elmenni.

Jugoszláviában annak idején még nagyobbat szólt a Forró szél. A sorozat kezdési idejében az utcák kiürültek, még a parlamentben az üléseket is megszakították, hogy a politikusok láthassák az újabb részeket. Miért lett ekkora sikere a sorozatnak?

A Forró szél vetítésekor, 1980-ban teljesen más rendszerben éltek Jugoszláviában az emberek: nemcsak politikai szempontból, de erkölcsi és érzelmi szempontból is más rendszer volt. Már Tito halála után kezdett az erős kézzel egyben tartott Jugoszlávia recsegni-ropogni (anekdota: nem tudtak megegyezni a szerbek és a horvátok, hogy milyen nyelven és ábécével írják meg az akadémiai lexikont; úgy döntöttek hát, hogy az egyik cirillbetűs és szerb lesz, a másik pedig latin betűs és horvát..). A felszínre törő nacionalizmus a mindennapi életben nem kapott lángra, az egyszerű emberek senkit sem tekintettek ellenségnek. A hétköznapi ember nem gyűlölködött, később mégis mégis tétlenül kellett végig néznie, ahogy országa megsemmisül, és a gyűlölet, harag, nacionalizmus borítja el.



A sorozat itt jön képbe az emberek életében: a szerb ember egyik legnagyobb erősége onnan fakad, hogy a legtragikusabb szituációt sem a sötét és komor oldaláról nézi, hanem a lélek erejével túlteszi magát rajta. A Forró szél sikere abban rejlett, hogy képes volt az akkori szociális és társadalmi problémákat egyfajta sajátos humorral ötvözni, és ezen keresztül bemutatni. A humor sajátossága nem abban rejlett, hogy a karaktereket és szituációkat nevetségessé tette, hanem hogy azokat a hibákat egyfajta intelligens humoron keresztül mutatta be. A paródia és a jókedv összehozta az embereket, mert ha csak arra az egy órára is, de elfelejtkezhettek gondjaikról és az országban zajló problémákról. Egy jót nevettek az egészen, ahogy mi, magyarok is – a lakáskiutalásról szóló rész az irónia és a bohózat legszebb pillanatait intézi, a bürokrácia országsemleges és örök mementójaként.

Borivóje Surdilovics azoknak a 40-es éveikben járó férfiak mintadarabja volt, akik még nem találták meg magukat semmiben, örök álmodozók, akik mindennapok börtönébe zárva élnek. Ismerős ma is, ugye? Az őt százszázalékos beleéléssel eljátszó, magát jugoszláv színésznek is nevező Ljubisa Szamardzsics ment most el 81 éves korában. Annak, aki csak Kusturica óta ismeri a délszláv életérzés humorba forgatott megjelenítését, érdemes megnézni ezt a sorozatot.



(A cikk megírásához egykori kollégám, Duska Gonja adott muníciót, köszönet érte!)

2017. szeptember 3., vasárnap

Hogyan ne legyünk gonoszok?


Egy rendkívül fontos fordulóponthoz kezd érkezni az informatikai világ. Mivel az informatika az alapja a jövőt működtető rendszereknek, így bátran állítható, hogy nagyjából most dől el a jövő.

Egy látszólag jelentékeny, belső, céges ügy az egyik katalizátor. 2017 július 17-én, a Google egyik mérnökének, James Damorenak egy többoldalas belső feljegyzése látott napvilágot. (Barta Jánosnak, a PC Guru munkatársának köszönhetően az írás magyarul is olvasható.) A Google ideológiai visszhangkamrájáról szóló gondolatok végkövetkeztetése, hogy a Google politikailag, ideológiailag és gondolatilag részrehajló, elfogult. Ennek egyenes következménye, hogy a hivatalos álláspont nem kérdőjelezhető meg, ezért egy ideológiai, zárt visszhangkamra alakult ki a Googleban. Nincsenek viták, és Damore a hivatalos álláspont megkérdőjelezéseként egy fontos példával foglalkozik: a nők és férfiak közötti munkahelyi egyenlőség kérdésével. Érdekes, hogy nem a céges, üzleti irányt, hanem a belső, munkatársi viszonyokat kritizálja.

A fiatal mérnök állításaira pro és kontra találhatunk érveket a neten. Itt most az az érdekes jelenség, hogy egy vállalat, amelynek globális a működése, elméletileg sokféle gondolkodású embert alkalmaz és különféle embereknek értékesíti a termékeit, látszólag mégis inkább egy irányba húz.

Az USA-ban, amely világnézetileg sokkal inkább polarizált, mint a magyar társadalom, a nagy techcégeket egyre többen vélik elfogultnak, melynek néhány jele: az Amazon igazgatója, Jeff Bezos megvette a Trumppal szemben igencsak kritikus Washington Postot, a Facebooknál kiderült, hogy a választás idején manipulálták az algoritmust a demokraták javára, az Apple letiltott a szexuális kisebbségi jogokkal ambivalens alkalmazásokat, Hillary Clinton kampánystábjában pedig a techvilág neves cégeitől érkezett emberek dolgoztak.

A fagyi viszont visszanyalni készül. A Google gigantikus, Európai Bizottságtól kapott büntetése kapcsán egyre gyakrabban pedzegetik a Google, a Facebook és az Amazon, vagyis digitális életünk legmeghatározóbb vállalatainak a monopóliumát, pontosabban az azzal való visszaélést. Ha a mostani amerikai kormányzat beleáll, akár úgy is járhatnak ezek az órisávállalatok, mint egykor a Microsoft, amely elvesztette monopóliumát a böngészők piacán. A folyamatot felgyorsíthatja, hogy az amerikai tüntetések eredményeképp több neonácinak és szimpatizánsnak tartott digitális tartalom vált elérhetetlenné, vagy nehezebben megtalálhatóvá. Az amerikai konzervatív táborban sokan már most apokaliptikus képet festenek arról, hogy vajon hol áll meg a cenzúrának tartott gyakorlat, mi lesz a nagy purgálás vége. Ebben a felfokozott helyzetben az érintett cégek már nem tudnak, és nem is akarnak semleges álláspontra helyezkedni.

És megérkeztünk a probléma gyökeréig: létezik-e egységes világnézet, amelyet minden, a nagy ötök (Alphabet, Facebook, Apple, Microsoft, Amazon) szolgáltatásait használónak el kell fogadnia? Ki állapítja meg, hogy mi a gyűlöletbeszéd, hol vannak a határok? Lehet-e értéksemleges egy cég, amely mindenkinek szolgáltat, vagy joga van-e kitiltani a szolgáltatásából a vele ellentétes nézeteket vallókat? A Google-féle Ne légy gonosz! mantrában vajon mi a gonoszság definíciója? Ha a világban az emberek világnézete, értékválasztása annyira sokszínű, akkor ezt a tényt vajon egy profitorientált cégnek érdemes-e követnie? Látszólag egyszerű a helyzet, hiszen a kapitalizmusban a fogyasztók döntenek – de vajon megkerülhető-e a a Facebook Ad vagy az AdSense? Meg tudunk-e lenni az Android vagy az Apple telefonjai és rendszerei nélkül? Ők mondják-e meg, mi a helyes, társadalmilag elfogadható nézet, vagy teljes szólásszabadság van, amelybe a legszélsőségesebb nézet is teret kaphat?

Ha minden ugyanígy megy tovább, az internet tovább hasad. Már most létezik az Infogalactic, amely a szerintük elfogult Wikipedia versenytársa; már használható a Gab, amely alapítója szerint a Facebook és a Twitter állítólagos baloldali-liberális elfogultságát és gyakorlatát igyekszik ellensúlyozni.

A jövőben éppen ezért már nem visszhangszobák, hanem visszhangvárosok lesznek, tovább erősítve az elkülönülést.

2017. augusztus 27., vasárnap

Amikor a robot temeti az embert


A robotok lehetséges jövőjéről ad képet egy nemrégiben olvasott, elsőre bizarr hír.
A japán Softbank cég világhírű, cuki kis robotja, Pepper ugyanis egy temetéssel kapcsolatos expón tűnt fel. Írtak ugyanis Pepperre egy olyan programot, amellyel buddhista temetéseken képes kántálni és dobolni.
Japánban is drága a hagyományos temetés: a buddhista papért körülbelül 2 200 dollárt kell fizetni – de Pepper csupán 450 dollárnyi summáért eljátssza a pap szerepét.

A hír két trendet is előrevetít. Az egyik szerint a robotok nem csupán egy funkciót ellátni képes szerkezetek leszenk, hanem a mobiltelefonokhoz hasonlóan elsősorban a „vasat” jelentik majd. Vagyis sokféle, ingyenes és fizetős, letölthető alkalmazással frissíthetjük majd a tudásukat, és előfordulhat, hogy az időseket ellátó robot mondjuk digitális csillagvizsgálóként is funkcionál, vagy hogy egy jövőbeli ételnyomtató dietetikusi feladatokat lát el a családban.

A másik trend a robotok elfogadásáról szól. A temetés az egyik legintimebb esemény az ember életében – még kívülállóként is – és az emberi szó, a vigasztalás ennek elengedhetetlen része. Japán, az európainál is gyorsabban elöregedő, bezárkózó társadalom valószínűleg elfogadja majd, hogy a robot az ilyen alkalmakkor is felér egy emberrel. Valójában a gép-ember együttélésének új korszaka elé nézünk, és érdekes pszichológiai kérdés, hogy mit fog a legtöbb ember kezdeni a háztartásában, az életének eddig embereknek fenntartott pillanataiban megjelenő, elsőre idegen humanoid lénnyel. (Erről is szól például a Robot és Frank című film.)


Úgy tippelem, nemsokára megismerjük a robofóbia kifejezést is.

2017. augusztus 21., hétfő

A komolyan vett sörreklám


Egy 15 éve díjat nyert sörreklám a poszt apropója.

A soha ki nem mondott közmegegyezés szerint a sörreklámoknak viccesnek kell lenniük. Érthető: a sörözés alapvetően társasági tevékenység, van egyfajta buddy hangulata, vagyis nagyhangú férfiak egyre gyatrább szó- és egyéb viccekkel múlatják az időt vagy tapadnak a Bajnokok Ligáját sugárzó csatornára. Lazulnak a munkaidő után. Ezért is volt meglepő jó egy éve, amikor a Dreher előállt ezzel a reklámmal:




Ezzel az volt a bajom, hogy alapvetően egy célcsoport-leíró reklám lett belőle: megmutatta, hogy a reklámozó hogyan képzeli el a saját célcsoportját. Szerinte a Drehert ivók kalandvágyó felfedezők – ami lehet, hogy így is van, de a szép szlovén tájakat leszámítva üres ez a film. Igaz, hogy én nem iszok sört, de hideg-rideg az egész, nincs benne érzelem, csak litánia, kinyilatkoztatás, a cég beszél és nem a fogyasztók, pedig a Dreheré az egyik legjobb sörös szlogen, ezt el kell ismerni. Valószínűleg ez utóbbi lehetett az alapgondolat, ahonnan a koncepció kisarjadt.

Amikor azt hittem, hogy a célcsoport-reklám egyedi eset, akkor tavasszal szembejött a Borsodi filmje:




Ugyanaz a helyzet, mint az előzőnél: a film eldarálja, hogy kiknek készült a Borsodi, mindezt artisztikusan (kicsit a kilencvenes évek esztétikájára hajazóan), de nagyon kimért, érzelemmentes szöveggel – ki mond már olyat oldott beszélgetés során, hogy „újult erővel belevágni a mindennapokba”? Itt ráadásul még a régóta használt, ugyancsak parádés szlogen sem illik a filmhez, más a hangulata, a reklámhoz képest könnyedebb hangvételű.

A két magyar sörreklám tehát kicsit komolykodó lett, nincs sztorijuk, csak életképek halmazából állnak, amelyekben nem látni nagyon egyedi vizuális tartalmat, bármit, amit megjegyezhetnénk. Elképzeltek maguknak egy-egy célcsoportot, és az ő életüket szeretnék bemutatni.

És akkor most jöjjön a bezzegreklám, az egyik kedvencem. A 15 éve megrendezett 2002-es Cannes-i Reklámfesztiválon díjazták a Bud Light filmjét. Minden benne van, amit egy jó (sör)reklámfilmtől el lehet várni: meglepő sztori, humor, buddyhangulat, és egy nagyon olcsó költségvetésre hangszerelt megoldás.




Így számomra az a paradoxon az igaz, hogy a komolyan vett sörreklám oldott formában humort és szellemességet tartalmaz. (Nem, Frankó kapitány sajnos nem ilyen.)

2017. augusztus 17., csütörtök

Basszus dübörög a gyomorból: transzhumán bulitech


A transzhumanizmus egyik ígérete a gépekkel módosított, érzékszerveiben, képességeiben az átlagember fölé emelkedő transzhumán lény. Ennek egyik vad mellékhajtásaként fogható fel az a cseh ötlet, ami egy lenyelhető zenekapszula. Különleges képességek helyett egy, a gyomorból jövő hang csinál vagy tízórányi ravepartit, ami nem zavarja a szomszédokat és egyedi, önálló táncteremmé alakítja a gyomrot.

A viccesnek, sőt, extrémnek tűnő elképzelés megvilágít egy trendet. A transzhumanizmus ugyanis még nem találta meg a paici rést, ahol nagy, vagy kisebb, de pénzesebb piaci szegmens vásárolna testmódosító technológiákat – ez az egész nagyon távoli, idegen és furcsa a legtöbb ember számára. Ki akarna a koponyacsontjába egy hőérzékelős kamerát beültetni?

Az Audiopill viszont a bulitechnológiai felhasználásra hoz egy példát. A tablettaszerű izét lenyelő ember nem nyer extra képességet, csak képes lesz más technológiai eszközök (hangfal, DJ-pult) és más emberek társasága nélkül elmerülni a monotonitásban. A Kickstarteren ugyan elbukott a kezdeményezés – még ez is sok volt a közönségnek – de biztos vagyok benne, hogy ez vissza fog még térni más köntösben. A terrorizmus, a rossz hírek óceánjában fuldokló nyugati (és keleti) ember meg fogja találni a módját, hogy transzhumanista technológiákkal buborékvalóságokat hozzon létre. Olyan világokat, ahol nem zavarja a külvilág, a valóság karcos zaja, és elmerülhet a saját maga által teremtett mesterséges mennyországban. Ha ezt kombinálják majd a tudatmódosító szerek újabb generációjával, az egy totálisan önmagába zárt társadalom megjelenését vetítheti elő.

Így működne az Audiopill:

Audiopill from Jan Poope on Vimeo.

2017. augusztus 15., kedd

A robotfiú és a hipszterkirály, avagy hozott anyagból fáradt filmek


A 2015-ös Chappie és az idén bemutatott Arthur király: A kard legendája filmek egy nagyon erős trendet fémjeleznek. Míg az előző alkotás nem volt pénzügyileg bukás, az utóbbi igen, de közösek abban, hogy két, sokra hivatott rendező félresiklásának szomorú krónikái.

Kezdjük a Chappievel. A dél-afrikai Neill Blomkamp a District 9-nal futott be rendezőként, majd jött a felejthető Elysium, és tavalyelőtt megkaptuk az emberi személyiséggel rendelkező robot meséjét. A Chappie több sebből is vérzik: az átgondolatlan science fiction háttérrel (tudatletöltés majd –feltöltés), a cselekményszálak dramaturgiailag széttartó kezelésével, a főszereplők nevetnivaló egydimenziósságával. De a legnagyobb baj vele az, hogy sajnos már láttunk ilyet.
A film több alapanyagot gyúr egybe. Benne van az 1987-es Robotzsaru alaphelyzete, a bűnüldözésre elkészített robotok, és a gonosz gyártó cég belső világa. Másik összetevője az 1986-os Rövidzárlat, amelyben a Johnny 5 nevű katonai robot, amely egy villámcsapás hatására szabad akaratú, cuki robottá válik. Ezek már megvoltak, a Robotzsaru ráadásul joggal lett kultfilm a film sötét színpadát jelentő disztópikus színezet miatt. Ez a két film a nyolcvanas évek jellegzetes, hol harsányabb-optimistább, hol macsósabb humorát is felvillantotta. A Chappie ezzel ellentétben lélektelen, nincs semmi emocionális kapaszkodó, az egész filmet nem jó nézni. De nem úgy, mint például A zongoristát – utóbbinál a valóság kegyetlensége átüt a vásznon. Chappie, a lassan felnövő robot iránt csak szánalmat érzünk. De nem dobban együtt vele a szívünk, ráadásul a végére a rosszakat jóknak is kellene látnunk, és ez sem megy. Nagyon hiányzik a filmből az eredetiség.

Valami hasonló történt a nagy költségvetésű Arthur királlyal is. Guy Ritchie látszólag kiheverte Madonnával kötött házasságát, legalábbis a két Sherlock Holmes-film stílusos és egyedi volt. Az Arthur király azonban nagyon is ismerős fantasynek tűnik. A gonosz király neve Vortigern (hangzáspróba: Mordor), aki mágus-uralkodó, szerepel benne egy nagy torony, a király erőszakszervezete a 300 Halhatatlanjait idézi meg. Folyton az az ember érzése, hogy az egyes részeket már mind látta valahol máshol. Ezen nem segít az időnként elhangzó szellemeskedő-vicces-laza párbeszéd, a vizuális megoldások pedig nem formabontóak. Ez is egy fáradt film, az igazi eredetiség hiányában még egy szerelmi szál sem fér bele, egy csapat fiú bandázik a szemünk előtt. A kreativitást talán ott érhetjük nyomon, hogy a szokásos hollywoodi újraértelmezés a legendákat szereti megfosztani a pátosztól, így kerül a gyerek Arthur egy bordélyházba, ahol a 300-hoz hasonló kiképzési jelenetekkel is találkozhatunk. Felnőve persze a 2010-es évek frizuráját viseli, a főrossz meg úgy néz ki az ingében, mint egy mostani cég sokat csajozó, cinikus területi képviselője. Egyediség, ej, még a nagy gonosz figurája is felismerhető más filmekből, elsősorban az 1985-ös Legendából. (És nem, David Beckham szerepeltetése sem több egy gegnél.)

Mind a két filmre igaz, hogy a történetet – megint csak hollywoodi módi szerint – alárendelték a látványnak. A Chappienél a dokumentarista stílus keveredik a CGI-jal, az Arthurnál pedig ugyancsak a történetmeséléssel akad gond. Ráadásul két nem amerikai filmesről van szó, ezért is szomorúbb, hogy nem igazán sztoriznak, hanem megmutatják, hogy milyen látványt tudnak kitalálni. Ez nem kreatív és nem szórakoztató. Jó lenne, ha visszajönne a nyolcvanas évek kísérletezős jellege, amikor a látvány – a számítógépes apparátus hiányában – még nem akarta a hátán elcipelni az egész filmet.


Ez részemről nosztalgia, de az okos, meghökkentő filmek iránt.

2017. augusztus 12., szombat

Koreától félni kell


A mostani amerikai-észak-koreai kardcsörtetés idején sok állítás elhangzik. Futurológiai szempontból azonban van két tényező, amit érdemes megfontolni, ha az események kimenetelét latolgatjuk.

Az első az USA pozíciója. A hidegháború után egyetlen szuperhatalom maradt a Földön, és ezt a státuszt egyelőre sem az inkább jól kommunikáló Oroszország, sem a hatalmas belső (ingatlanpiaci és demográfiai) bajok előtt álló Kína sem befolyásolja. A világelső ország egyik ismérve, hogy senki sem mer vele ujjat húzni. Még a térkép is az USA-nak kedvez: csak két, egy baráti, kicsi, és egy kaotikusabb, nagyobb, de sokkal gyengébb és tőle jelentősen függő ország határolja. Területét két óceán választja el a többi, messzebb fekvő földrésztől. Csak távolról lehetne rá csapást mérni, de nincs realitása, hogy az atomklub tagjai közül bárki belevágna egy ilyen akcióba.
Ebbe a realitásba rondított bele Észak-Korea. Nemcsak hogy megfenyegette az USA-t, de demonstrálta is, hogy valószínűleg képes lenne atomtámadást végrehajtani az Egyesült Államok ellen. Ez az, amit nem hagyhatnak Washingtonban szó nélkül, mert precedenst teremthet, és ami még fontosabb: az Amerika utáni-nélküli világrendet vetítheti előre, amelyre igazából nem vagyunk felkészülve. Egy olyan világot, ahol a globális technológia és a tömegkultúra nem amerikai orientáltságú, hanem több irányból jön.

A másik jövőbe mutató tényező, hogy a két Korea egyesülése nem húzható évszázadokig. A diktatúrák nem tartósak, egy utódlási harc, egy nem várt belső helyzet, katasztrófa, a külső feltételek változása (például egy magával foglalkozó Kína) vagy a nem fenntartható gazdasági helyzet elkerülhetetlenné teszi az ilyen rezsimek bukását. Akkor pedig ott lesz Dél-Korea, hogy az 1953-ban kettészakított félszigetet egyesítse.
Az egyesült Korea nem fog tetszeni Kínának (hiszen határain amerikai csapatok fognak állomásozni, és erről a helyről szárazföldi invázió indítható ellene), de a világ is fel fogja kapni a fejét. Az egyesített Korea – szakértők szerint több száz milliárd, esetleg több trillió dollár árán – az egyik ipari nagyhatalommá, egy csaknem 80 milliós regionális hatalommá válik, amely alaposan fel fogja forgatni a több mint fél évszázados status quo-t. Dél-Korea évtizedek alatt lett a Samsung, a KIA, a K-pop globális hatású országa. Vajon mire lenne képes akkor, ha visszakapná teljes területét, olcsó munkásokat, nemzeti identitása megerősödne, az északiakat integrálná (a menekültek számára már most is létező intézményrendszerrel)? Ezt Kína nem hagyhatja.


Két Koreától félnek tehát most: az egyik oldalon egy teljességgel kiszámíthatatlan Északtól, a másik oldalon pedig egy egyesült, jelentős országtól.

2017. augusztus 6., vasárnap

Elon Musk: próféta vagy üzletember?

A huszadik században sokszor még a legnagyobb, legbefolyásosabb cégekről sem tudta a közvélemény, hogy kik vezetik. Nem is volt erre szükség: a termék, az előállított produktum beszélt helyettük, ha pedig publicitásra volt szükség, a tévé-rádió-közterület-direktmarketing négyesfogat segített (természetesen nem Magyarországról beszélek).
A kilencvenes évekbe lépve, nem függetlenül az információs korszaktól, ez lassan megváltozni látszik. A mikrofonhoz előléptek a CEO-k, a vezérigazgatók és a főnökök. Produkálni kellett magukat – nemcsak a vállalat dolgozói, hanem milliárdok előtt. Nem véletlen, hogy Steve Jobs így vált legendává: divatot teremtett az öltözködésével, a gördülékenységével és a kis szertartásszerű „one more thing…” résszel. Steve Ballner, a Microsoft hírhedt vezetője se ment a szomszédba, hogy felhívja magára és cége termékeire a figyelmet. Zuckerberg visszafogottabb előadó, de azért van mondanivalója, igaz, ezt sokszor inkább írásban, a Facebookon teszi.

(via)
Elon Musk azonban még rajtuk is túltesz. Rengeteget beszél, nyilatkozik. Víziókat vázol, képzeletében a mesterséges intelligenciák, a marsutazás jól megfér az elektromos autó vagy a napelemgyár valóságával. Alig múlik el hét, hogy valahonnan ne köszönnének vissza a szavai. A TESLA az egyik legjobban csengő márkanév a technológiai hírekre fogékonyak fejében.

Itt a disszonancia. A valóságban a TESLA picike autógyár, és eredményei sem eget rengetőek. Eladásait nem lehet összemérni az autóipar gigászaival. Ráadásul szembe kell néznie a társadalmi trendekkel is, például azzal, hogy a fiatal amerikaiak nem akarnak annyira autótulajdonosok lenni,mint szüleik generációja. Az autógyártás recesszióban van. Kisebb vállalat vezetőjeként Musknak nincs is más lehetősége, mint elhitetni alkalmazottaival, befektetőivel és potenciális vevőivel, hogy az ő elképzelése a jövő. Előremenekül, és a jövőbe vetett hitből profitál most. Ez tényleg hit: az adatok azt mutatják, hogy az elektromos autók elterjedése sokkal lassabb, mint azt pár éve jósolták, az önvezető járművek általános használatához pedig seregnyi változásra van szükség (technológiaira, jogira és mentalitásbelire). TESLA-t az vásárol, akit megérintett ez a prófétai hevület, és hajlandó kifizetni a több pénzt érte.


Mégis, várható, hogy hozzá hasonlóan egyre több cég első számú vezetője fog sokkal többet kommunikálni személyesen, mint korábban. A közösségi média, a sztorira kihelyezett kommunikáció korában ez kulcsfontosságú lesz. Az exponenciálisan gyorsuló technikai fejlődés közepette egyre fontosabb, hogy a cégek CEO-i eligazítást adjanak az egyszerű fogyasztóknak: tudjuk, hogy hová tartunk, érdemes velünk jönnötök.

2017. július 31., hétfő

Mi lesz a vallása a mesterséges intelligenciáknak?


A 24.hu körkérdésben fordult vallásos tanítókhoz: Azön vallásának tanításai alapján milyen módon lehetne szabályozni a mesterségesintelligenciát? A válaszadók – érthető módon – a saját vallásuk, felekezetük hitelveivel próbálták a mesterséges intelligenciát (MI) értelmezni.
De kimaradt egy érdekesebb nézőpont, erről szeretnék egy kicsit írni.

Az európai közgondolkodással ellentétben a világ nem a vallások megszűnése felé halad. Az utóbbi száz évben például egyetlen tudományos eredmény sem akadt, ami tények szintjén tudta volna megcáfolni vagy megerősíteni Isten (vagy istenek) létét, a lélek fogalmát, nincs fekete-fehér bizonyítékunk a halál utáni életről vagy nemlétről, ezért érthetően nem omlott össze egyetlen nagy világvallás sem. Sokan gondolták, hogy majd a tudás demokratizálódása, az interneten fellelhető ismeretek szögeket vernek a vallások koporsójába, de pont fordított a helyzet: az amerikai Pew Research Center szerint 2050-re a maihoz képest csökkeni fog az ateisták / agnosztikusok aránya a világban.

Ezt feltehetően az egyre fejlettebb MI-k megalkotóinak is figyelembe kell majd venniük. Elképzelhetőnek tartom, hogy lesz kóser / halal / bibliai MI, amely valamilyen hitelvi szempontot be fog tartani: nem ad életjelet szombaton, nem végez intelligens pénzügyi műveletet, ami haram, vagy nem kapcsolódik össze például a keresztény erkölcsiség szerint problémás másik MI-vel. De ez csak az egyik fele a sztorinak.

A másik az, hogy eljön az idő, amikor az egyre fejlettebb MI-ktől többet akarunk kapni, mint gyors és okos munkavégzést. A science fiction regények, mint például a Galaxis útikalauz stopposoknak már (ha viccesen is), de bemutatják, hogy mi történik, ha az emberi élet legfontosabb kérdéseire keresünk választ az okos algoritmusainktól. Arra leszek majd kíváncsi, hogy melyik vallás mellé fog állni egy-egy MI. Mit jelent számára a logikus működés, a számokra alapozott, az adatokat benyelő és rendszerező mechanizmus? Nyers big datákból megállapíthatja-e, hogy van-e élet a halál után? Mi lesz akkor, ha az indiai MI egy kicsit Krisna felé fog húzni, a német pedig Luther felé? Amikor itt lesz a nagy válaszadás ideje, úgy gondolom, hogy egy új tudományág fog kialakulni – hasonlóan a Douglas Adams világhírű regényében történtekhez. Egy olyan exegézis fog majd megjelenni, amely az MI-k válaszát próbálja értelmezni vallási szempontból. Ez a vallások újabb reneszánszához fog vezetni.

2050-et fogunk írni, amikor a Föld lakosságának csak elenyésző része marad „hitetlen”, a többség a maga módján hinni fog valamilyen nem megfogható lényben vagy elvben. Ennek a nagy tömegnek egyáltalán nem lesz mindegy, hogy mit fognak válaszolni az akkorra már elég okossá váló software / hardware barátaink.

A legrosszabb válasz a sci-fi irodalom egyik klasszikus novellájából, Fredric Brown rövid „A válasz”-ából ered. Ebben megépítik a 96 milliárd bolygónyi áramkörből álló szuperszámítógépet. Amikor bekapcsolják, felteszik az első és legfontosabb kérdést: van-e Isten?


A gép megdöbbentően logikus válaszát itt olvashatjátok.

2017. július 24., hétfő

Miért kedvelem Luc Bessont?


Nem a Valerian és az ezer bolygó városa című tévedéséért. Akár temetni is lehetne a francia rendezőt, hiszen ez a filmje lehetett volna mindannak a megkoronázása, amit a zsánerfilmek terén alkotott. Soha nem csinált még ilyen drága filmet, egy filmre sem készült ennyire és türelmesen kivárta a technika felzárkózását a képzelete mellé, ráadásul ritka jó alapanyagból dolgozhatott. A fiaskó mellett inkább arra szeretnék emlékezni, hogy mit adott Luc Besson a világ mozibajáróinak.

Jean Renót, ezt a szabálytalan arcú, antihős kinézetű, vérbeli machót. A Leon, a profiban csak annyira hallgatag, amennyire egy bérgyilkostól elvárjuk, de igazságtudata meglepően fejlett. A bérgyilkosokkal mindig az a baj, hogy nincs lelkiismeretük, még a cinizmusig se képesek eljutni, és Reno eljátszotta, hogy ő még rendelkezik ilyennel.

Erős nőket: Nikita, Leeloo, vagy az Orleans-i szűz mind kitűnően helytállnak egy férfiak által belakott és irányított világban. Bár szépek, de nem arra figyelünk, hanem a határozottságuk és elesettségük elegyére.

Eleganciát és bájat: Az ötödik elem pontosan olyan, amilyennek egy sci-finek lennie kell. A fantasztikum a képernyőn – különösen az eredeti, legelső Star Wars óta – látvány, és nem intellektuális kaland kérdése. Ebben a filmben a smink, a ruha, a díszlet, a szereplők fintora vagy túljátszása is olyan, mintha a Napkirály udvarában lennénk. Nem ripacskodás, hanem élénk színek, szagok és hangok használata. És hát persze, hogy a világot egy taxisofőrnek kell megmentenie.

Jó dumákat: ami a Taxi-sorozatban a legmegkapóbb, az a párbeszéd. Az igazán jó francia filmekben nyoma sincs a hollywoodi, patikamérlegen és dialógíró teamek és tankönyvek által javasolt párbeszédeknek. A Taxi két nagyszájú főszereplője sokkal többet beszél, mint az indokolt lenne, de mégsem hablaty, hanem a film cementje. Kicsit furcsa is az a rendőrörs, ahol szinte minden pillanatra jut egy-egy tökkelütött vagy falrepesztő beszólás. Ehhez képest az amerikai filmekben kimérten beszélnek.

Tökéletes harcművészeti filmeket. A Szállító-trilógia (főleg a legendás Corey Yuen rendezte első rész) a kungfuzás magasiskolája, legalábbis filmes koreográfia terén – lásd az olajosan harcoló jelenetet. Jason Statham talán az utolsó keménykötésű akcióhős, akiről el lehet hinni, hogy komolyan szétcsap egy tucat verőlegényt. A producerként létrehozott Ong Bak pedig bemutatta a nyugatiaknak és világsztárt csinált a fiatal thaiföldi harcművészből, az egyedi stílusú Tony Jaa-ból. A számomra érthetetlenül megbukott A nyakörv a marcona Jet Li parédázásáról és emberi arcáról akart szólni, de legtöbben – jogosan – az arénában megkoreografált „mindenki Li ellen” típusú verekedésre emlékezünk. A sárkány csókjában a két rossz arc ikonikus, ahogy a Jet Li elleni küzdelmük is a rendőrség szűk irodahelyiségében.

Mémre való beszólásokat. Ha már párbeszéd, a Schindlerként feltűnt és azután majdnem elfelejtett Liam Neeson is megkapta a lehetőséget Luc Bessontól. Az albán maffia vezetőjével folytatott beszélgetése az Elrabolva első részében mémmé vált. Azt csodálom, hogy az európai bevándorlásellenes mozgalmak hogyhogy nem fedezték még fel, hogy mit mond a főszereplő az albán maffiának, amikor meglátogatja őket?

Még a rossz filmekben is jó pillanatokat. A megmosolyogtatóan butuska Lucyben az akciójelenetek szépek, a japánok kellően egzotikusak, Scarlett Johansson pedig jól belesimul a nem túl sokat kívánó szerepébe. A Valerian és az ezer bolygó városában sok apró poén rejtőzik, a sivatagos VR-bazártól kezdve mondjuk a turistabuszon át a szegény, bolygójukat vesztett idegenek kisállatáig. A Yamakasi ugyancsak bukásnak számít, de a stílusa, a francia rapre ugráló kölykök története elbűvölő.


Luc Besson nem tud elég rossz lenni. Ha lesz Valerian 2, ez adhat reményt a nézőknek az első rész csalódása után.

2017. július 16., vasárnap

10 ok, amitől jó a munkahely


Nem a babzsák és s színes belsőépítészeti formák számítanak. Az Advertising Age szaklap idén is kihirdette, hogy melyek voltak az elmúlt év legjobb munkahelyei a reklámügynökségek, reklámtechnológiai cégek, médiavállalatok és márkák marketingdivíziói között. Érdekes, hogy inkább kisebb cégeket találunk a felsoroltak közt, hiszen mindig kérdés, hogy ezeket egy sokkal nagyobb létszámú vállalat vajon hogyan tudná megvalósítani? Mindenesetre a lista alapján itt van néhány érdekes adat, hogy mitől jó egy munkahely:

  1. Transzparens, minden munkaválalló pontosan ismeri a cég pénzügyi helyzetét, adatait.
  2. Biztosítják a távmunka lehetőségét.
  3. Rendszeresen megjutalmazzák azokat, akik a munkahelyi közösség szerint a legjobbak.
  4. Biztosítják, hogy a munkavállalók olyan rendezvényeken vegyenek részt, amellyel a popkultúrás trendekkel kapcsolatban naprakészek maradhatnak.
  5. A több éve ott dolgozók extra jutalmat kapnak szabadság, bónusz formájában, vagyis a hűséget díjazzák.
  6. Fitnessprogramot indítanak cégen belül.
  7. Diákhitel-visszafizetési programot nyújtanak.
  8. A cég pénzt és időt ad arra, hogy a beosztottak jótékonykodásban vegyenek részt.
  9. Nyáron pénteken korán véget ér a munkaidő.
  10. Saját, kitalált eseményekkel ünnepli meg magát és a dolgozóit.


Az élet olyan, mint egy forró szél – egy jugoszláv sikersorozatról

Meghalt Ljubisa Szamardzsics. Az X generáció számára ez a magas, vékony színész egy felejthetetlen sorozat különleges figurájaként m...