2017. augusztus 17., csütörtök

Basszus dübörög a gyomorból: transzhumán bulitech


A transzhumanizmus egyik ígérete a gépekkel módosított, érzékszerveiben, képességeiben az átlagember fölé emelkedő transzhumán lény. Ennek egyik vad mellékhajtásaként fogható fel az a cseh ötlet, ami egy lenyelhető zenekapszula. Különleges képességek helyett egy, a gyomorból jövő hang csinál vagy tízórányi ravepartit, ami nem zavarja a szomszédokat és egyedi, önálló táncteremmé alakítja a gyomrot.

A viccesnek, sőt, extrémnek tűnő elképzelés megvilágít egy trendet. A transzhumanizmus ugyanis még nem találta meg a paici rést, ahol nagy, vagy kisebb, de pénzesebb piaci szegmens vásárolna testmódosító technológiákat – ez az egész nagyon távoli, idegen és furcsa a legtöbb ember számára. Ki akarna a koponyacsontjába egy hőérzékelős kamerát beültetni?

Az Audiopill viszont a bulitechnológiai felhasználásra hoz egy példát. A tablettaszerű izét lenyelő ember nem nyer extra képességet, csak képes lesz más technológiai eszközök (hangfal, DJ-pult) és más emberek társasága nélkül elmerülni a monotonitásban. A Kickstarteren ugyan elbukott a kezdeményezés – még ez is sok volt a közönségnek – de biztos vagyok benne, hogy ez vissza fog még térni más köntösben. A terrorizmus, a rossz hírek óceánjában fuldokló nyugati (és keleti) ember meg fogja találni a módját, hogy transzhumanista technológiákkal buborékvalóságokat hozzon létre. Olyan világokat, ahol nem zavarja a külvilág, a valóság karcos zaja, és elmerülhet a saját maga által teremtett mesterséges mennyországban. Ha ezt kombinálják majd a tudatmódosító szerek újabb generációjával, az egy totálisan önmagába zárt társadalom megjelenését vetítheti elő.

Így működne az Audiopill:

Audiopill from Jan Poope on Vimeo.

2017. augusztus 15., kedd

A robotfiú és a hipszterkirály, avagy hozott anyagból fáradt filmek


A 2015-ös Chappie és az idén bemutatott Arthur király: A kard legendája filmek egy nagyon erős trendet fémjeleznek. Míg az előző alkotás nem volt pénzügyileg bukás, az utóbbi igen, de közösek abban, hogy két, sokra hivatott rendező félresiklásának szomorú krónikái.

Kezdjük a Chappievel. A dél-afrikai Neill Blomkamp a District 9-nal futott be rendezőként, majd jött a felejthető Elysium, és tavalyelőtt megkaptuk az emberi személyiséggel rendelkező robot meséjét. A Chappie több sebből is vérzik: az átgondolatlan science fiction háttérrel (tudatletöltés majd –feltöltés), a cselekményszálak dramaturgiailag széttartó kezelésével, a főszereplők nevetnivaló egydimenziósságával. De a legnagyobb baj vele az, hogy sajnos már láttunk ilyet.
A film több alapanyagot gyúr egybe. Benne van az 1987-es Robotzsaru alaphelyzete, a bűnüldözésre elkészített robotok, és a gonosz gyártó cég belső világa. Másik összetevője az 1986-os Rövidzárlat, amelyben a Johnny 5 nevű katonai robot, amely egy villámcsapás hatására szabad akaratú, cuki robottá válik. Ezek már megvoltak, a Robotzsaru ráadásul joggal lett kultfilm a film sötét színpadát jelentő disztópikus színezet miatt. Ez a két film a nyolcvanas évek jellegzetes, hol harsányabb-optimistább, hol macsósabb humorát is felvillantotta. A Chappie ezzel ellentétben lélektelen, nincs semmi emocionális kapaszkodó, az egész filmet nem jó nézni. De nem úgy, mint például A zongoristát – utóbbinál a valóság kegyetlensége átüt a vásznon. Chappie, a lassan felnövő robot iránt csak szánalmat érzünk. De nem dobban együtt vele a szívünk, ráadásul a végére a rosszakat jóknak is kellene látnunk, és ez sem megy. Nagyon hiányzik a filmből az eredetiség.

Valami hasonló történt a nagy költségvetésű Arthur királlyal is. Guy Ritchie látszólag kiheverte Madonnával kötött házasságát, legalábbis a két Sherlock Holmes-film stílusos és egyedi volt. Az Arthur király azonban nagyon is ismerős fantasynek tűnik. A gonosz király neve Vortigern (hangzáspróba: Mordor), aki mágus-uralkodó, szerepel benne egy nagy torony, a király erőszakszervezete a 300 Halhatatlanjait idézi meg. Folyton az az ember érzése, hogy az egyes részeket már mind látta valahol máshol. Ezen nem segít az időnként elhangzó szellemeskedő-vicces-laza párbeszéd, a vizuális megoldások pedig nem formabontóak. Ez is egy fáradt film, az igazi eredetiség hiányában még egy szerelmi szál sem fér bele, egy csapat fiú bandázik a szemünk előtt. A kreativitást talán ott érhetjük nyomon, hogy a szokásos hollywoodi újraértelmezés a legendákat szereti megfosztani a pátosztól, így kerül a gyerek Arthur egy bordélyházba, ahol a 300-hoz hasonló kiképzési jelenetekkel is találkozhatunk. Felnőve persze a 2010-es évek frizuráját viseli, a főrossz meg úgy néz ki az ingében, mint egy mostani cég sokat csajozó, cinikus területi képviselője. Egyediség, ej, még a nagy gonosz figurája is felismerhető más filmekből, elsősorban az 1985-ös Legendából. (És nem, David Beckham szerepeltetése sem több egy gegnél.)

Mind a két filmre igaz, hogy a történetet – megint csak hollywoodi módi szerint – alárendelték a látványnak. A Chappienél a dokumentarista stílus keveredik a CGI-jal, az Arthurnál pedig ugyancsak a történetmeséléssel akad gond. Ráadásul két nem amerikai filmesről van szó, ezért is szomorúbb, hogy nem igazán sztoriznak, hanem megmutatják, hogy milyen látványt tudnak kitalálni. Ez nem kreatív és nem szórakoztató. Jó lenne, ha visszajönne a nyolcvanas évek kísérletezős jellege, amikor a látvány – a számítógépes apparátus hiányában – még nem akarta a hátán elcipelni az egész filmet.


Ez részemről nosztalgia, de az okos, meghökkentő filmek iránt.

2017. augusztus 12., szombat

Koreától félni kell


A mostani amerikai-észak-koreai kardcsörtetés idején sok állítás elhangzik. Futurológiai szempontból azonban van két tényező, amit érdemes megfontolni, ha az események kimenetelét latolgatjuk.

Az első az USA pozíciója. A hidegháború után egyetlen szuperhatalom maradt a Földön, és ezt a státuszt egyelőre sem az inkább jól kommunikáló Oroszország, sem a hatalmas belső (ingatlanpiaci és demográfiai) bajok előtt álló Kína sem befolyásolja. A világelső ország egyik ismérve, hogy senki sem mer vele ujjat húzni. Még a térkép is az USA-nak kedvez: csak két, egy baráti, kicsi, és egy kaotikusabb, nagyobb, de sokkal gyengébb és tőle jelentősen függő ország határolja. Területét két óceán választja el a többi, messzebb fekvő földrésztől. Csak távolról lehetne rá csapást mérni, de nincs realitása, hogy az atomklub tagjai közül bárki belevágna egy ilyen akcióba.
Ebbe a realitásba rondított bele Észak-Korea. Nemcsak hogy megfenyegette az USA-t, de demonstrálta is, hogy valószínűleg képes lenne atomtámadást végrehajtani az Egyesült Államok ellen. Ez az, amit nem hagyhatnak Washingtonban szó nélkül, mert precedenst teremthet, és ami még fontosabb: az Amerika utáni-nélküli világrendet vetítheti előre, amelyre igazából nem vagyunk felkészülve. Egy olyan világot, ahol a globális technológia és a tömegkultúra nem amerikai orientáltságú, hanem több irányból jön.

A másik jövőbe mutató tényező, hogy a két Korea egyesülése nem húzható évszázadokig. A diktatúrák nem tartósak, egy utódlási harc, egy nem várt belső helyzet, katasztrófa, a külső feltételek változása (például egy magával foglalkozó Kína) vagy a nem fenntartható gazdasági helyzet elkerülhetetlenné teszi az ilyen rezsimek bukását. Akkor pedig ott lesz Dél-Korea, hogy az 1953-ban kettészakított félszigetet egyesítse.
Az egyesült Korea nem fog tetszeni Kínának (hiszen határain amerikai csapatok fognak állomásozni, és erről a helyről szárazföldi invázió indítható ellene), de a világ is fel fogja kapni a fejét. Az egyesített Korea – szakértők szerint több száz milliárd, esetleg több trillió dollár árán – az egyik ipari nagyhatalommá, egy csaknem 80 milliós regionális hatalommá válik, amely alaposan fel fogja forgatni a több mint fél évszázados status quo-t. Dél-Korea évtizedek alatt lett a Samsung, a KIA, a K-pop globális hatású országa. Vajon mire lenne képes akkor, ha visszakapná teljes területét, olcsó munkásokat, nemzeti identitása megerősödne, az északiakat integrálná (a menekültek számára már most is létező intézményrendszerrel)? Ezt Kína nem hagyhatja.


Két Koreától félnek tehát most: az egyik oldalon egy teljességgel kiszámíthatatlan Északtól, a másik oldalon pedig egy egyesült, jelentős országtól.

2017. augusztus 6., vasárnap

Elon Musk: próféta vagy üzletember?

A huszadik században sokszor még a legnagyobb, legbefolyásosabb cégekről sem tudta a közvélemény, hogy kik vezetik. Nem is volt erre szükség: a termék, az előállított produktum beszélt helyettük, ha pedig publicitásra volt szükség, a tévé-rádió-közterület-direktmarketing négyesfogat segített (természetesen nem Magyarországról beszélek).
A kilencvenes évekbe lépve, nem függetlenül az információs korszaktól, ez lassan megváltozni látszik. A mikrofonhoz előléptek a CEO-k, a vezérigazgatók és a főnökök. Produkálni kellett magukat – nemcsak a vállalat dolgozói, hanem milliárdok előtt. Nem véletlen, hogy Steve Jobs így vált legendává: divatot teremtett az öltözködésével, a gördülékenységével és a kis szertartásszerű „one more thing…” résszel. Steve Ballner, a Microsoft hírhedt vezetője se ment a szomszédba, hogy felhívja magára és cége termékeire a figyelmet. Zuckerberg visszafogottabb előadó, de azért van mondanivalója, igaz, ezt sokszor inkább írásban, a Facebookon teszi.

(via)
Elon Musk azonban még rajtuk is túltesz. Rengeteget beszél, nyilatkozik. Víziókat vázol, képzeletében a mesterséges intelligenciák, a marsutazás jól megfér az elektromos autó vagy a napelemgyár valóságával. Alig múlik el hét, hogy valahonnan ne köszönnének vissza a szavai. A TESLA az egyik legjobban csengő márkanév a technológiai hírekre fogékonyak fejében.

Itt a disszonancia. A valóságban a TESLA picike autógyár, és eredményei sem eget rengetőek. Eladásait nem lehet összemérni az autóipar gigászaival. Ráadásul szembe kell néznie a társadalmi trendekkel is, például azzal, hogy a fiatal amerikaiak nem akarnak annyira autótulajdonosok lenni,mint szüleik generációja. Az autógyártás recesszióban van. Kisebb vállalat vezetőjeként Musknak nincs is más lehetősége, mint elhitetni alkalmazottaival, befektetőivel és potenciális vevőivel, hogy az ő elképzelése a jövő. Előremenekül, és a jövőbe vetett hitből profitál most. Ez tényleg hit: az adatok azt mutatják, hogy az elektromos autók elterjedése sokkal lassabb, mint azt pár éve jósolták, az önvezető járművek általános használatához pedig seregnyi változásra van szükség (technológiaira, jogira és mentalitásbelire). TESLA-t az vásárol, akit megérintett ez a prófétai hevület, és hajlandó kifizetni a több pénzt érte.


Mégis, várható, hogy hozzá hasonlóan egyre több cég első számú vezetője fog sokkal többet kommunikálni személyesen, mint korábban. A közösségi média, a sztorira kihelyezett kommunikáció korában ez kulcsfontosságú lesz. Az exponenciálisan gyorsuló technikai fejlődés közepette egyre fontosabb, hogy a cégek CEO-i eligazítást adjanak az egyszerű fogyasztóknak: tudjuk, hogy hová tartunk, érdemes velünk jönnötök.

2017. július 31., hétfő

Mi lesz a vallása a mesterséges intelligenciáknak?


A 24.hu körkérdésben fordult vallásos tanítókhoz: Azön vallásának tanításai alapján milyen módon lehetne szabályozni a mesterségesintelligenciát? A válaszadók – érthető módon – a saját vallásuk, felekezetük hitelveivel próbálták a mesterséges intelligenciát (MI) értelmezni.
De kimaradt egy érdekesebb nézőpont, erről szeretnék egy kicsit írni.

Az európai közgondolkodással ellentétben a világ nem a vallások megszűnése felé halad. Az utóbbi száz évben például egyetlen tudományos eredmény sem akadt, ami tények szintjén tudta volna megcáfolni vagy megerősíteni Isten (vagy istenek) létét, a lélek fogalmát, nincs fekete-fehér bizonyítékunk a halál utáni életről vagy nemlétről, ezért érthetően nem omlott össze egyetlen nagy világvallás sem. Sokan gondolták, hogy majd a tudás demokratizálódása, az interneten fellelhető ismeretek szögeket vernek a vallások koporsójába, de pont fordított a helyzet: az amerikai Pew Research Center szerint 2050-re a maihoz képest csökkeni fog az ateisták / agnosztikusok aránya a világban.

Ezt feltehetően az egyre fejlettebb MI-k megalkotóinak is figyelembe kell majd venniük. Elképzelhetőnek tartom, hogy lesz kóser / halal / bibliai MI, amely valamilyen hitelvi szempontot be fog tartani: nem ad életjelet szombaton, nem végez intelligens pénzügyi műveletet, ami haram, vagy nem kapcsolódik össze például a keresztény erkölcsiség szerint problémás másik MI-vel. De ez csak az egyik fele a sztorinak.

A másik az, hogy eljön az idő, amikor az egyre fejlettebb MI-ktől többet akarunk kapni, mint gyors és okos munkavégzést. A science fiction regények, mint például a Galaxis útikalauz stopposoknak már (ha viccesen is), de bemutatják, hogy mi történik, ha az emberi élet legfontosabb kérdéseire keresünk választ az okos algoritmusainktól. Arra leszek majd kíváncsi, hogy melyik vallás mellé fog állni egy-egy MI. Mit jelent számára a logikus működés, a számokra alapozott, az adatokat benyelő és rendszerező mechanizmus? Nyers big datákból megállapíthatja-e, hogy van-e élet a halál után? Mi lesz akkor, ha az indiai MI egy kicsit Krisna felé fog húzni, a német pedig Luther felé? Amikor itt lesz a nagy válaszadás ideje, úgy gondolom, hogy egy új tudományág fog kialakulni – hasonlóan a Douglas Adams világhírű regényében történtekhez. Egy olyan exegézis fog majd megjelenni, amely az MI-k válaszát próbálja értelmezni vallási szempontból. Ez a vallások újabb reneszánszához fog vezetni.

2050-et fogunk írni, amikor a Föld lakosságának csak elenyésző része marad „hitetlen”, a többség a maga módján hinni fog valamilyen nem megfogható lényben vagy elvben. Ennek a nagy tömegnek egyáltalán nem lesz mindegy, hogy mit fognak válaszolni az akkorra már elég okossá váló software / hardware barátaink.

A legrosszabb válasz a sci-fi irodalom egyik klasszikus novellájából, Fredric Brown rövid „A válasz”-ából ered. Ebben megépítik a 96 milliárd bolygónyi áramkörből álló szuperszámítógépet. Amikor bekapcsolják, felteszik az első és legfontosabb kérdést: van-e Isten?


A gép megdöbbentően logikus válaszát itt olvashatjátok.

2017. július 24., hétfő

Miért kedvelem Luc Bessont?


Nem a Valerian és az ezer bolygó városa című tévedéséért. Akár temetni is lehetne a francia rendezőt, hiszen ez a filmje lehetett volna mindannak a megkoronázása, amit a zsánerfilmek terén alkotott. Soha nem csinált még ilyen drága filmet, egy filmre sem készült ennyire és türelmesen kivárta a technika felzárkózását a képzelete mellé, ráadásul ritka jó alapanyagból dolgozhatott. A fiaskó mellett inkább arra szeretnék emlékezni, hogy mit adott Luc Besson a világ mozibajáróinak.

Jean Renót, ezt a szabálytalan arcú, antihős kinézetű, vérbeli machót. A Leon, a profiban csak annyira hallgatag, amennyire egy bérgyilkostól elvárjuk, de igazságtudata meglepően fejlett. A bérgyilkosokkal mindig az a baj, hogy nincs lelkiismeretük, még a cinizmusig se képesek eljutni, és Reno eljátszotta, hogy ő még rendelkezik ilyennel.

Erős nőket: Nikita, Leeloo, vagy az Orleans-i szűz mind kitűnően helytállnak egy férfiak által belakott és irányított világban. Bár szépek, de nem arra figyelünk, hanem a határozottságuk és elesettségük elegyére.

Eleganciát és bájat: Az ötödik elem pontosan olyan, amilyennek egy sci-finek lennie kell. A fantasztikum a képernyőn – különösen az eredeti, legelső Star Wars óta – látvány, és nem intellektuális kaland kérdése. Ebben a filmben a smink, a ruha, a díszlet, a szereplők fintora vagy túljátszása is olyan, mintha a Napkirály udvarában lennénk. Nem ripacskodás, hanem élénk színek, szagok és hangok használata. És hát persze, hogy a világot egy taxisofőrnek kell megmentenie.

Jó dumákat: ami a Taxi-sorozatban a legmegkapóbb, az a párbeszéd. Az igazán jó francia filmekben nyoma sincs a hollywoodi, patikamérlegen és dialógíró teamek és tankönyvek által javasolt párbeszédeknek. A Taxi két nagyszájú főszereplője sokkal többet beszél, mint az indokolt lenne, de mégsem hablaty, hanem a film cementje. Kicsit furcsa is az a rendőrörs, ahol szinte minden pillanatra jut egy-egy tökkelütött vagy falrepesztő beszólás. Ehhez képest az amerikai filmekben kimérten beszélnek.

Tökéletes harcművészeti filmeket. A Szállító-trilógia (főleg a legendás Corey Yuen rendezte első rész) a kungfuzás magasiskolája, legalábbis filmes koreográfia terén – lásd az olajosan harcoló jelenetet. Jason Statham talán az utolsó keménykötésű akcióhős, akiről el lehet hinni, hogy komolyan szétcsap egy tucat verőlegényt. A producerként létrehozott Ong Bak pedig bemutatta a nyugatiaknak és világsztárt csinált a fiatal thaiföldi harcművészből, az egyedi stílusú Tony Jaa-ból. A számomra érthetetlenül megbukott A nyakörv a marcona Jet Li parédázásáról és emberi arcáról akart szólni, de legtöbben – jogosan – az arénában megkoreografált „mindenki Li ellen” típusú verekedésre emlékezünk. A sárkány csókjában a két rossz arc ikonikus, ahogy a Jet Li elleni küzdelmük is a rendőrség szűk irodahelyiségében.

Mémre való beszólásokat. Ha már párbeszéd, a Schindlerként feltűnt és azután majdnem elfelejtett Liam Neeson is megkapta a lehetőséget Luc Bessontól. Az albán maffia vezetőjével folytatott beszélgetése az Elrabolva első részében mémmé vált. Azt csodálom, hogy az európai bevándorlásellenes mozgalmak hogyhogy nem fedezték még fel, hogy mit mond a főszereplő az albán maffiának, amikor meglátogatja őket?

Még a rossz filmekben is jó pillanatokat. A megmosolyogtatóan butuska Lucyben az akciójelenetek szépek, a japánok kellően egzotikusak, Scarlett Johansson pedig jól belesimul a nem túl sokat kívánó szerepébe. A Valerian és az ezer bolygó városában sok apró poén rejtőzik, a sivatagos VR-bazártól kezdve mondjuk a turistabuszon át a szegény, bolygójukat vesztett idegenek kisállatáig. A Yamakasi ugyancsak bukásnak számít, de a stílusa, a francia rapre ugráló kölykök története elbűvölő.


Luc Besson nem tud elég rossz lenni. Ha lesz Valerian 2, ez adhat reményt a nézőknek az első rész csalódása után.

2017. július 16., vasárnap

10 ok, amitől jó a munkahely


Nem a babzsák és s színes belsőépítészeti formák számítanak. Az Advertising Age szaklap idén is kihirdette, hogy melyek voltak az elmúlt év legjobb munkahelyei a reklámügynökségek, reklámtechnológiai cégek, médiavállalatok és márkák marketingdivíziói között. Érdekes, hogy inkább kisebb cégeket találunk a felsoroltak közt, hiszen mindig kérdés, hogy ezeket egy sokkal nagyobb létszámú vállalat vajon hogyan tudná megvalósítani? Mindenesetre a lista alapján itt van néhány érdekes adat, hogy mitől jó egy munkahely:

  1. Transzparens, minden munkaválalló pontosan ismeri a cég pénzügyi helyzetét, adatait.
  2. Biztosítják a távmunka lehetőségét.
  3. Rendszeresen megjutalmazzák azokat, akik a munkahelyi közösség szerint a legjobbak.
  4. Biztosítják, hogy a munkavállalók olyan rendezvényeken vegyenek részt, amellyel a popkultúrás trendekkel kapcsolatban naprakészek maradhatnak.
  5. A több éve ott dolgozók extra jutalmat kapnak szabadság, bónusz formájában, vagyis a hűséget díjazzák.
  6. Fitnessprogramot indítanak cégen belül.
  7. Diákhitel-visszafizetési programot nyújtanak.
  8. A cég pénzt és időt ad arra, hogy a beosztottak jótékonykodásban vegyenek részt.
  9. Nyáron pénteken korán véget ér a munkaidő.
  10. Saját, kitalált eseményekkel ünnepli meg magát és a dolgozóit.


2017. július 12., szerda

A jövő nem csak repülő autóból és világbékéből áll


Kedvelem George Friedmannt. Szeretem azt, hogy egyenesen, már-már nyersen fogalmaz. A Stratfor legendás alapítója a geopolitikai gondolkodás egyik szószólója, és az idei BrainBaron tartott előadása más volt, mint a többieké.

A budapesti születésű szakember az elkerülhetetlen háborúról beszélt – hogy ez egy harmadik világháború vagy kisebb, helyi háborúk sorozata lesz, az ebből a szempontból lényegtelen. Ami érdekes, hogy a jövőkutatók az előttünk álló évtizedet egyirányú utcának látják: mindenkinek ingyen netet adunk, csökkentjük a mélyszegénységben élők számát, leszorítjuk a fegyveres konfliktusok számát, edukáljuk a nőket és a szegényeket, jogokat adunk korábban soha nem látott kisebbségeknek, célba vesszük a Marsot és kitoljuk az emberi élet határát, miközben mindenki jól érzi magát. Ezeket ténylegesen csináljuk. De közben meg itt van ez az idegesítő ember, aki szembesít minket azzal, hogy a háború elkerülhetetlen. Hogy minden nemzedék szentül hitte magáról, hogy különleges, és azt gondolta, hogy ő bizony nem menetel majd háborúba.

George Friedmannt háborúval riogatónak nevezik sokan, holott rendkívül realista. Mondanivalója karcos, rossz a fülnek: a sorsunk nem teljesen van a saját kezünkben. Ezért a legjobb életstratégia a felkészülés, az előre gondolkodás.

Vagy ahogy ő mondja: ki kell lépnünk a fantáziavilágunkból. Álmodozni, a jövőt kutatni persze kell, sőt, szükségesebb, mint valaha. De éles különbség van egy Elon Musk és George Friedmann jövőképe között, és azt hiszem, hogy mindkettőjük véleményét figyelembe kell venni, ha az előttünk lévő évtizedekről elmélkedünk.

2017. július 10., hétfő

12 számos űrutazás

"Arra már emberemlékezetre nem volt példa, hogy egy erősen zsánerkötődésű album a MAHASZ 40-es listáján tanyázzon – pláne, ha magyar zenéről van szó. Amikor eljutott hozzám FBJr. Hidden Kingdom – Küldetés című lemeze, akkor épp a hetedik helyen állt. Ki ne lenne kíváncsi rá? És akkor még ott van a borító, a csillagokba oltott, fejreállított városával, és a tettre készen álló asztronautájával. A Solaris óta nem emlékszem arra, hogy itthon valakik sci-fi zenét komponáltak volna, ráadásul mindjárt egy teljes lemeznyit."

Ezt írtam erről az albumról, amelynek leginkább a Planetáriumban lenne a helye. Kellemes retróként CD-ről hallgattam, ami azzal a nem várt problémával szembesített, hogy lejátszóegységet kellett előkerítenem, mert az MP3, a YouTube és a pendrive korában szinte sose használok ilyet.

Ismertetőm teljes egészében az SFmagon olvasható.

A magzat, akinek már ízlése van

A nemrég megjelent HVG Extra Businessben az egyik kedvenc témámról írtam: a neuromarketingről (nem először). Annyi mindent elárul az agyunk funkcionális mágneses rezonanciavizsgálata, az fMRI, és még annyi minden vár felfedezésre. Az agy a végső határ, nem a világűr, a sci-fi is egyszerre kutatja a külső és a belső világunkat is. Tudományosan érdekes kérdés, hogy az egyes agyterületek aktivitására hogyan lehet marketingaktivitást és stratégiát építeni.

Amikor a cikkhez kutattam, az egyik legérdekesebb információ ez volt: „a várandós anyák étrendje hatással van a magzatok agyára, vagyis már az anyaméhben kialakul a születendő gyerekek ízlése”. Ez alapján már reklámkampány is készült, méghozzá a Fülöp-szigeteken.

A cikkemben ehhez hasonló példákról írok, de a legizgalmasabb kérdés persze az, hogy az fMRI és annak értelmezése hová vezet: gondolatolvasáshoz? Az egyre jobban kiszámítható emberiség létrejöttéhez? A reklám új aranykorszakához, ahol soha nem tapasztalt pontossággal érnek célba a marketingüzenetek? 

Basszus dübörög a gyomorból: transzhumán bulitech

A transzhumanizmus egyik ígérete a gépekkel módosított, érzékszerveiben, képességeiben az átlagember fölé emelkedő transzhumán lény. ...